Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 2. szám - Bálint József: A Lélek Egyháza
és püspökeiben ne csak a lelki hatalmat tisztelhesse, hanem a krisztusi erények ragyogó példáit is láthassa bennük. (Hivatkozunk a Summa következő helyeire: II—II. 184, 8 és II—II. 184, 4 és 5.) E kérdéseket ne utaljuk át egyszerűen az Aszkétika nem egyszer melléktantárgyként kezelt körébe, hanem a helyük ott van a Theologia Morális és Dogmatika megfelelő részeinél. Ahogy ezt Aquinói Szent Tamás tette. Szólnunk kell még a Szentlélek és az Egyház kapcsolatában a karizmáról is. Szent Pál tanítását a következők jelzik: a) ,,A lelki adományok különfélék, de a Lélek ugyanaz” (I. Kor. 12, 4). b) ,,A Lélek ajándékait pedig ki-ki azért kapja, hogy használjon vele” (uo. 7). Vagyis e kegyadományok célja nem az egyéni megszentelés, hanem az Egyház, a közösség java. c) „Egyik ugyanis a Lélektől a bölcsesség adományát kapja, a másik a tudás adományát ugyanattól a Lélektől, a harmadik meg a hitet kapja ugyanabban a Lélekben, vagy a gyógyítás adományát ugyanabban a Lélekben; ez csodatevő hatalmat, amaz meg prófétálást, egyik a szellemek elbírálását, másik többféle nyelvet, a harmadik viszont a nyelvek megfejtését. Mindezt azonban egy és ugyanaz a Lélek műveli, tetszése szerint osztva kinek-kinek” (uo. 8-11). E kérdésben az érdeklődő jól tanulmányozza át az I—II. 111 cikkelyeit. Az ún. szentségi kegyelmekre (gratia sacramentalis) is szoktuk alkalmazni a karizma kifejezést. Különösen az egyházirenddel kapcsolatosan. De ott más értelemben használjuk a karizma kifejezést. Itt a legfontosabb megkülönböztetés, hogy e felsorolt kegyadománynak nincs szentsége, mystérionja, vagyis érzékelés alá eső eszközlője. A másik pedig, hogy e kegyadományok kizárólag arra képesítik az elnyerőjét, hogy a másik javára szolgáljon vele [65]. Ha csoportosítjuk őket, világos lesz, hogy a hit erősítését célozzák. Egy részük a hitismeretekben való rendkívüli előhaladást szolgálja; másik részük pedig a hit megerősítését jelek által; végül a többiek a megfelelő előadás biztosítékai [66], Meglepő, hogy Hans Küng e kérdésben így ír: „Eddig csak az Egyház hierarchikus struktúrájával foglalkoztunk és elhanyagoltuk pneumatikus és karizmatikus alkatának vizsgálatát”. És szól a karizmák „újrafelfedezéséről” [67]. Itt egy „lelkes túlzásról” van szó. A gyakorlatban ugyanis, ahogy említettük, nincs a karizmáknak eszközlője. Tisztán a Szentlélek mérlegelésén múlik, hogy az Egyház szükségei hol és mikor teszik kívánatossá. Az ősegyházban, a hit megalapozásánál érthető módon gyakoribb volt a karizma. De ennél nehezebb ügy H. Küng könyvében, hogy az Egyház alkatában az üdvintézmény jelleget „eine Hypostasierung der Kirche”-nek azaz az „Egyház állagiasításának, személyesítésének” mondja [68], ö az Egyház alapstruktúráját egyedül „a hívők közösségében” látja [69]. A válasz e nehézségre a jelen tanulmány első pontjában van. (Akik egyébként az Egyházról alapos és minden tekintetben megbízható munkát akarnak tanulmányozni, azoknak Yves Congar: Heilige Kirche című 1966-ban megjelent tanulmánygyűjteményét ajánlhatjuk. Ott megtalálja az érdeklődő azt a hatalmas irodalmat is, ami e kérdésben keletkezett.) Zárhatnánk-e másként e sorokat, mint ,,a még kiválóbb útra" [70], a szeretet útjára való rámutatással. A Szentiélekből árad ez az Egyházat egyesítő, egységben tartó erő, a szeretet. „Mindannyiunkat egy Lélek itatott át” [71]. „A Lelket ki ne oltsátok” - figyelmeztet Szent Pál [72]. Szóljon hát hozzá a lélek Hrabanus himnuszával: „Te kit Védőnknek mondanak, s mellénk a magas Ég adott! Tűz, élő forrás, szeretet! Te lelkek lelki olaja!” [75] 80
