Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 1. szám - Szennay András: Valóban feltámadt (Lk 24,34)
Szennay András „VALÓBAN FELTÁMADT” (Lk 24, 34) Az egyháznak feladata, hogy mélységes ragaszkodással, tisztelettel és szeretettel forduljon az emberi szóban inkarnálódott örök Ige, a szentírásban is köztünk élő Krisztus felé [i]. E tisztelet igényli és nagyrabecsüli a szaktudósok munkáját, mellyel a szentírás mélyebb megértését segítik elő. Ugyanez a szellem azonban azt is megparancsolja, hogy Isten népe felemelje szavát és egyértelmű nem-et mondjon akkor, amidőn oly szentírásértelmezéssel, oly tanítással találkozik, mely kiüresiti a keresztény hitet, meghamisítja a szentírás mondanivalóját [2]. Az teljesen mellékes, hogy ez a hamisítás, kiüresítés szándékában áll-e valakinek vagy sem. Nem a szakemberek, hanem az esetleges tévedés ellen kívánja az egyház a szentírást megvédeni. Korunk egyik teológiai irányzata a Heideggel-féle egzisztencializmust teszi - teljes mértékben vagy részlegesen - magáévá. Kétségtelen, hogy minden újszerű gondolkodási forma termékenyítőleg hathat a teológiai munkára is. Amidőn azonban egyesek egy „modern”-nek vallott szemlélet alapján mondanak kritikát, sőt ítéletet minden „hagyományos” bibliai tanításról, amidőn teljességgel „átértelmezik” a kinyilatkoztatott tanítást, sőt magukat a tényeket is, — már aligha helyeselhetünk. Az említett irányzat szellemében működő teológusok elutasítanak mindent, ami Istennek az emberrel való földi kapcsolatára vonatkozik. Szemükben mindez nem egyéb, mint egy letűnt kor mitikus gondolkodásának visszatükröződése. Ezért radikális „mítosztalanítást” kívánnak a szentírással kapcsolatban végrehajtani. Az új irányzat követői szerint a bibiliai szövegek és események értelmezésének alapja (Vorverständnis) az az egzisztencialista szemlélet, mely követeli az „entmytho- logisierende Interpretation”-t. Azt az értelmezési módot, melyben az üdvösségtörténet élő Istene filozófiai fogalommá halványul, sőt lassan el is tűnik a látóhatárról. Isten így előbb-utóbb meghal. S ez nem is lehet másképp. Lezárt világunkban ugyanis az ember csakis az emberrel találkozhat (Mitmenschlichkeit), Isten abban legfeljebb az emberi kapcsolatok értelmezésénél kaphat szerepet. Ennek az értelmezésnek következetes alkalmazói Krisztus üdvöthozó tetteiben, megtestesülésében és feltámadásában egyaránt, nem látnak egyebet, mint eszközt és segítséget ahhoz, hogy az ember eljuthasson tulajdon önmagához (zu seiner Eigentlichkeit). Nem fontos, vallja ez az új hermeneutikai felfogás, hogy pl. Krisztus valóban feltámadt-e? Csakis annak van jelentősége, hogy mit jelent számomra, az ember számára ez a szó: ,,feltámadt”? [3]. R. Bultmann még erőteljesebben fogalmaz, amidőn hangoztatja: a feltámadás nem történeti tény, hanem a kereszt jelentőségének kifejezésre juttatása. Az ember - vallja Bultmann - azt kívánja kifejezni, hogy Krisztus halála nem közönséges emberi halál volt, hanem „Isten felszabadító ítélete a világ fölött; oly ítélet, mely a halált, mint olyant, megfosztja hatalmától” [4]. Számunkra ezért a feltámadás csakis az igehirdetés szavában válik üdvtörténeti ténnyé. A húsvéti hit valójában csakis ebbe a szóba vetett hit [5]. Bultmannak és követőinek írásaiból - hasonló szellemű tartalommal - hosszan lehetne idézni. S bár összefüggő szövegből idézeteket kiragadni általában nem minősíthető tudományosan értékelt eljárásnak, - az adott esetben csak az enyhébben, kevésbé élesen fogalmazott szemelvényeket mutattuk be [6]. A bultmanni szemléletben tehát a bibiliai híradás: Krisztus „valóban feltámadt”, - nem tényközlés, csupán az ősegyháznak, a hívőknek egyfajta értelmezési kísérlete. 3
