Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 4. szám - TÁVLATOK - Krízisjelenségek az egyházban? Történelmi-társadalmi háttér
kintélyre hivatkozni, melyekben a tévedésmentes tanítóhivatal dönteni illetékes. Egyéb esetekben a .jhivatal” tekintélye, lényegében, nem különbözik a rendezett szociális élet követelte tekintély jellegétől és szerepétől. E rövid utalás is érthetővé teszi, hogy az ún. tradicionalista irányzat nem tud eltűrni semmiféle oly teológiai véleményt, mely az egyházi tanítóhivatalnak lassan kifejlődött „irányvonalával”, bármily formában tett kijelentésével nincs összhangban. A gyakorlati élet természetesen nem mindig igazodik a merev elmélethez. Mindazonáltal aligha vonható kétségbe, hogy a tekintélyről alkotott ily merev felfogás az egyház életében - minden belső differenciáltság mellett - előbb-utóbb a „tekintélyéi lám” beszűkített szemléletű és elviselhetetlen gyakorlatú nívójára süllyesztené. Hogy mennyire így van ez, arra bőven lehetne történeti illusztrációkat felhozni. Ahhoz pedig semmi kétség sem fér - írja a Herder Korrespondenz szemleírója (1967. 347), hogy az az egyház, amely qgy egyetemes zsinat utáni fejlődés koráit éli, ily merev tekintély- szemlélettel képtelenné vált az adott helyzetre jellemző növekedési krízist túlélni. Nem ok nélkül mondotta A. Ancel lyoni püspök. A híveknek, amidőn az egy- há tanító szavát hallják, valóban az isteni szóval és nem az emberi hatalommal kell találkozniuk. Az egyház a jelentkező reális problémákra nem adhat merőben tekintély-válaszokat. Ezért a felmerülő véleménykülönbségek során nem föltétlenül a „tévedéseket” kell gyanítani és elítélni. Sőt, épp az ily eltérő vélemények kell hogy felhívják a tanítóhivatal figyelmét arra, hogy jobban elmélyedjen a kérdések vizsgálatába. (Inform. Cath. Internat. 1968, 7.) Aligha tévedünk, ha megállapítjuk, hogy épp az A. Ancel által megfogalmazott felfogás felel meg a zsinat szándékának is. Ezt a felfogást képviselte a francia püspöki kar is, amidőn a római Hittan! Kongregáció körkérdéseire válaszát megküldötte. A püspökök ebben hangoztatták, hogy a zsinat utáni fejlődés légkörében született problémákat - támadjanak bár azok a hit kérdéseivel kapcsolatban — nem annyira „veszélyként”, mint sokkal inkább az egyház „életjeleiként” kell felfogni. Mindezek nem valamiféle megmerevedésre, hanem épp ellenkezőleg, megújulás felé mutatnak. (Herder Korrespondenz 1968. 112.) * A tekintély-problémának természetesen nem csupán „doktrinális”, hanem jelentős gyakorlati vonatkozásai is vannak. S tán épp ezek a fontosabbak. Hisz itt már nem csupán néhány püspök és teológus felfogásáról, hanem a szó teljes értelmében az egyházról van szó. Sőt, bekapcsol ódnak e vonatkozásban a „kívülállók” is, a közélet, a sajtó képviselői. Ez utóbbiak szerepe nem lebecsülendő. Az egyház életével, számos gyakorlati „esettel” kapcsolatos sajtóvisszhang, közvéleménykutatás ma szinte világméreteket ölt. Így pl. az „Isolotto”-i eset, amidőn a firenzei bíboros döntése ellen Don Enzo Mazzi plébánost nemcsak számos olasz katolikus lap, hanem a baloldali sajtó is védelmébe veszi; az esettel foglalkoznak Angliában, Németországban és a tengeren túli egyaránt. Szinte „lázong” a sajtó az egyházi tekintély „túlkapásai” ellen, a „diktatórikus” módszerek ellen. Természetesen az ilyen egészen „gyakorlati eseteket” csak körültekintő vizsgálódással lehet reálisan megítélni. Mégis, mindezek „jelek”, a közvéleményt kifejező tünetek. S feltétlenül arra utalnak, hogy napjaink felpezsdülő egyházi életében szép számmal akadnak a tekintély- problémával összefüggő, megnyugtató megoldást még nem nyújtó kérdések. A tekintélyproblémának praktikus megoldása ma - úgy mondhatnék - még „begyakorlás” alatt áll egyházunkban. Nem kis szerep és feladat vár itt a papi tanácsokra, a kollegialitásnak nem csupán hangoztatására, hanem, alkalmazására. L. M. Weber számos írásában nyomatékkai hangoztatja, hogy a kollégiális vezetés - a legmagasabb szinttől a plébániai közösségekig - nem aláásója, hanem egyedüli biztosítéka lehet ma az egyházi tekintély megerősítésének. A bibliai kezdetüktől 243