Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 4. szám - Hajdók Zsolt: Teilhard de Chardin hüperfizikájának értéke
marad, mert tárgya a jelenség, és ezért Teilhard előszeretettel hívja antropológikus írásait fenomenológiának. De ugyanakkor saját fenomenológiáját elválasztja Husserl és Merleau-Ponty fenomenológiájától - és tdjes joggal. Hiszen a fenomenológia Kanttól kezdve a modem fenomenodogusokig a külvilág háttérbe szorítását »tendálja az alany belső élményeivel szemben: a jelenség nálunk a tudati képet, nem pedig a „világ adottságait” jelenti, mint Teilhard-nál. A teilhard-i fenomenológia, vagy hüperfizika nem más, mint a szaktudományokban ismert vezető descriptio, amelyet a megokolás követ. Ezért figyelmeztet Teilhard bennünket az Emberi Jelenség bevezetőjében: „Hogy helyesen értsék meg ezt a könyvet, amelyet most önök elé teszek, kérem, ne úgy olvassák, mint metafizikai művet, még kevésbé mint valami teológiai tanulmányt, hanem kizárólagosan és csakis mint tudományos emlékiratot” [22]. De ez csak ideális szándéka lehet, mivel a jelenségek legegyszerűbb csoportosítása is feltételez valamiféle magyarázatot róluk. Hiszen Teilhard jogosan állítja: „Mintegy ötven éve a Tudományok kritikája bőségesen rámutatott arra, hogy minden tapasztalatot. . . elkerülhetetlenül körülvesz a hipotézisek bizonyos rendszere, mihelyt a tudós igyekszik formába önteni tapasztalatát” [23]. Ezzel a szükséges hipotézis-állítással magyarázza Teilhard művének filozofikus látszatát. Csupán filozofikus lábszat? Teilhard nem képzeli magát polihisztornak, és számos alkalommal elismeri az egyes részterületeken való járatlanságát. De ugyanakkor arról is meg van győződve, hogy a mai tudományos specializálódás sem zárja ki a lényeges tapasztalatai eredmények holisztikáját. Kétségtelen azonban, hogy Teilhard a szaktudományok területén válogat, kiemel, előnyben részesít, vagy éppen háttérben hagy bizonyos eredményeket és tényeket. Főleg pedig jogosan érheti a vád, hogy „pánbiologizmust” művel. Ez pedig abból a törekvéséből származik quasi szükségszerűen, hogy keresi azokat az egyetemes törvényeket és struktúrákat, amelyek átfogják az egész valóságot. Ezeket a törvényeket és struktúrákat végülis nem minden „szakmai ártalom” nélkül igazi szakterületén: a biológiában és az antropológiában találja meg. Önmagában Teilhard sajátos eszménye, a tudományok reflexív szintézise helyes eszmény. És abban is igaza van, hogy ehhez szükséges látásunk „kitágítása”, hogy beleférjen tapasztalatunk egésze. Dehát milyen tapasztalatunk éri el a dolgok benső oldalát, a dolgok „egyéniségét”? Erre az emberi tapasztalás képtelen, mert ez már a kozmológiai reflexió területe. Elmondhatjuk tehát Delfgaauwval együtt, hogy „Teilhard nem marad hű kiindulásához, hogy egyedül a jelenségüket írja le . . . (hiszen) a belső struktúra felvétele filozófiai tétel, melynek feladata, hogy az élet fejlődését megmagyarázza” [24]. D’Armagnac pedig részletes analízissel kimutatja, hogy Teilhard úgynevezett fogalom-kiterjesztései is természetbölcseleti elgondolást takarnak: így az energia, a tudat, a spontaneitás - szabadság kiterjesztése. Ez pedig annak a következménye, hogy a Teilhard által megkísérelt tudományszintézisben előnyben részesíti a biológiai heurisztikát, vagyis a biológia eredményeit és főleg módszerét extraponálja - „előre is, hátra is”. Hogy ezt megtehesse, a biológia tárgyát és módszerét egyetemesítenie, „kozmologizálnia” kell. Ennek ellenére Tetilhard kudarca nagyon tanulságos kudarc. Bizonyos, hogy jogos kérdésre és igényre kereste a választ. A specializálódás mellett mindig emberi vágy marad az ismeretek szintézise. Hiszen ha különböző forrásokból: tapasztalásból, értelmi elvonásból vagy a kinyilatkoztatásból származnak is ismereteink, az ezeket rendező ember mindig egy marad. S ez a szintézisre és harmóniára való általános emberi törekvés különös és erősebb hangsúlyt nyer napjainkban. Nemde a II. Vatikáni Zsinat is felsorolja az „idők jelei” között ezt az egységre törekvést?! 229
