Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 4. szám - Hajdók Zsolt: Teilhard de Chardin hüperfizikájának értéke
Az ember jövője Nagyon hamis kép alakulna ki bennünk Tei'lhard-ról, ha olyan szaktudósnak gondolnánk, akit csak a világ és az emberiség múltja érdekel. Teilhard-t semmi sem izgatja annyira, mint a mai ember minden félelmével és reménységével együtt, és még inkább a „l’Avenir de l’Homme”: az ember jövője. Maga vallja be érdeklődésének ezt az eltolódását, „homonizációját”: „Mintha éppen tudományom fejlődéséből származó okok miatt a Múlt és fölfedezése megszűnt volna érdekelni. A múlt föltárta számomra a jövő struktúráját. S a jövő felé forduló érdeklődésem kezd mindent elsöpörni” [2$]. Amikor ugyanis Teilhard az ember helyét keresi és kijelöli a világban, teszi ezt azért, hogy ideált, perspektívát és reményt adjon a félelmek és szorongások között élő mai emberiségnek. Teilhard elveti, mert kevésnek, csüggesztőnek tartja, Pascal statikus emberképét, vagyis annak az embernek az eszméjét, aki két végtelen szorongató mélysége között magára hagyátottan áll: „mert végül is mi az ember a természetben? Semmi a végtelenhez mérten, minden a semmihez hasonlítva; a semmi és a minden között áll” [26]. Teilhard-nál viszont az ember már egy kozmikus fejlődés, egy kozmogenezis végpontjára kerül: „Az ember már nem a világ mozdulatlan középpontja, aminek sokáig képzelte magát; de a fejlődés tengelye és nyílvesszője. És ez sokkal nagyszerűbb valami” [27]. Csakhogy az emberben a fejlődés öntudatra ébredt, és ezért a fejlődés, az evolúció kritikus ponthoz érkezett. Az ember nem öntudatlan mechanikus eleme a világnak, aki benső determináltsággal szolgálná azt, hanem egy „nagy választás” előtt áll: „Az embernek, akik még sohasem voltak ennyire egyéni és kollektív erejük tudatában, de egyúttal még sohasem töltötte el őket ekkora irtózat a jogtalan erőkkel szemben és rémület a kérlelhetetlen haláltól, mielőtt az evolúció szolgálatába állnának, választaniuk kell: vajon az élet. . . megérdemli-e, hogy továbbfejlesszük” [28]. Teilhard az evolúciónak az emberig tartó biztos ívelésében bizonyítékot lát arra, hogy az ember sem fogja zsákutcába vezetni a fejlődést, mert „az ember kezében tartja a világmindenség sorsát és arcát a nagy kelő nap felé fordítja”. Hisz abban, és megkísérli ,,a múlt struktúráiból” kiindulva, bizonyítani, hogy az élet egy olyan út, amelyen az ember „a Világmindenséggel együtt nemcsak Valami felé, hanem Valaki felé tart” [29]. És ez a Valaki: Isten, mert ö az az ideál, aki nélkül nem építhető fel semmiféle hüperfizika és fenomenológia, és aki nélkül nem képzelhető el sem az ember múltja, még kevésbé jövője. Isten azonban nemcsak holt eszmény, hanem a cselekvés valós rugója, mivel az emberi tett számára hatalmas, de mégis elérhető (immense et tangible) értelmet ad. Ezért kell tehát vonzódni hozzá, - szeretni. így lesz a teil hard-i hüperfizika alapja Isten szeretete, de olyan istenszeretet, amely nem zárja ki a világegyetem szeretetét, a mindannyiunkban ébredező „kozmikus érzést”, hanem megtisztítva, önmagában szintetizálja. Teilhard ezt a megbékélést és egybeforrást Jézus Krisztus alakjában mutatja be, akinek incarnatiójávail Isten maga mutatott példát erre a szintézisre. Végeredményben azt kell mondanunk, hogy Teilhard nagyszabású hüperfizikája - bár részleteiben senk kifogásolhatót hagy maga után és egészében is eltávolodott a hüperfizika eszményétől egy valamiféle biológiai kozmológia felé - szimpatikus és a modern szellemet megragadó hatalmas vállalkozás egy olyan világkép bemutatására, melynek Alfája és Omegája maga az Isten. Jószándékából, nem vitatható eredményeiből és nyilvánvaló kudarcaiból is egyaránt csak okulhatunk. Lehet, hogy igaza van Schoonenbergnek, hogy a teilhard-i gondolatok „építő kövekül fognak szolgálni egy eljövendő teológiai szintézishez”. De ha ez nem is történnék meg, akkor is megmaradna Teilhard „Jézus Krisztus igazi tanújának”. 230
