Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 4. szám - Hajdók Zsolt: Teilhard de Chardin hüperfizikájának értéke
a legújabb teológiai törekvések következtében polgárjogot nyert. De nem tagadhatjuk, hogy ebben Teilhard-nak, ha legtöbbször csak közvetve is, nem kis szerepe volt. A hüperfizikus módszer Ma már teológiai közhelynek számít — Karl Rahner, Metz, Vorgrimmler és a többiek munkássága következtében - az „új teológia” antropologikus szemlélete. Teilhard viszont sajátos hüperfizikai írásait az Antropogenezis tudományának nevezi. Hiszen az az ősrégi, de minden korban új megfogalmazásra váró probléma érdekli: mi az ember helye az univerzumban? Ezt a klasszikus filozófiai kérdést azonban ismereteink egészéből: a szaktudományos, bölcseleti és vallásos információk teljességéből akarja megválaszolni. Persze egy ilyen nagyszabású szándék könnyen visszájára fordulhat, amennyiben a különböző ismeretforrások autonómiáját figyelmen kívül hagyja, és a valóság különböző területeinek határait áthágja. Ez a magyarázata annak, hogy a Teilhard ellen hangoztatott leggyakoribb vád: nem tudott, vagy nem akart különböztetni a tudás különböző fokai, az úgynevezett „degrés du savoir” között. Hallgassuk meg pl. Maritaint: „(A teilhard-i) szemléletmód kápráztató elsőséget ad a tudománynak. Valójában már teljesen túljut a tudósok tudományán, sőt ezt a tudományt elsodorja és elnyeli a kutató szemlélődés hatalmas árja, amelyben tudomány, hit, misztika, teológia és filozófia kibogozhatatlanul és szétfolyó állapotban vegyül és összékava- rodik. És ebben bizony értelem elleni bűnt kell fölfedeznünk. . .” [17] Teilbad-t azonban jel kell mentenünk egy ilyenfajta „értelem elleni bűn” alól. Hiszen ő jól ismeri, elfogadja és igyekszik figyelembe venni „a keresztény gondolkodásnak egyetemesen elfogadott tételét, hogy szellemünk számára a megismerésnek különböző és egymásra következő síkjai vannak” [18]. Ezért igazat kell adnunk Tresmontant-nak, aki Teil'hard-nak szentelt művét ezzel a figyelmeztetéssel kezdi: „Teilhard de Chardin műveiben feltétlenül különböző síkokat kell megkülönböztetni, melyek világosan kiemelkednek egymásból, melyeket azonban nem szabad egymástól elszakítani” [19]. A „teilhard-i síkokat nem szabad egymástól elszakítani”, mert Teilhard bízik abban, hogy az összes valóság-magyarázat (tudomány, filozófia és vallás) keveredés nélkül összeépíthető: „Mint a délkörök a pólushoz közeledve, akként a Tudomány, a Filozófia és a Vallás szükségképp összpontosulnak a Minden szomszédságában. Azt mondom: összpontosulnak, egy pont felé tartanak, de nem keverednek össze; és mindvégig csak különböző szögből és más-más síkon ostromolják a Valóságot” [20]. Az emberi megismerés konvergenciájának keresése tiszteletre méltó és nemes igyekezet mindaddig, amíg a megalapozott lehetőségek határain belül mozog, s főleg pedig addig, amíg ezeknek a határoknak egyáltalán tudatában van. Veszélyessé csak akkor válhat, ha a konvergencia az elítélt modernizmus konkordizmusának visszacsempészett, rejtettebb formáját jelentené, ami viszont Teilhard koncepciójától teljesen idegen. Teilhard világosan és félreérthetetlenül megmondja, hogy mi az, amit elvárhatunk tőle: „Nem vagyok sem filozófus, sem teológus, hanem olyan ember vagyok, aki a Jelenséget’ tanulmányozza, fizikus tehát a szó ősi, görög értelmében” [21]. Ez az idézet kettőt mond: először azt, hogy a teilhard-i fizika és következésképpen hüper- fizika nem tartozik sem a szaktudomány, sem pedig a metafizika illetékességéhez - legalábbis szándékában. A Szokratészt megelőző görög bölcselőknél ugyanis a ,,füzisz” még nem a statikus, arisztotelikus szubsztanciát jelenti, hanem a változó, növekedő és talán fejlődő világ megragadására szolgál. Éppen ezért a hüperfizika is, mint valóságmegismerő módszer, ezt a minden ízében „növekvő”, evolutív valóságot írja le. - De az idézet azt is mondja, hogy ez a leírás válóban csak „leírás” 228
