Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 4. szám - Fila Béla: Gabriel Marcel, a keresztény egzisztencialista
Fila Béla GABRIEL MARCEL, A KERESZTÉNY EGZISZTENCIALISTA Gabriel Marcel napjaink eredeti és igazi metafizikus bölcselője. Nem csupán beszél a metafizikáról, hanem „metafizikát beszél” az alapvető egzisztenciális tapasztalat alapján. Az emberi létezés hiteles élményei vallásos légkörben nyilvánulnak ki nála. Kifejezetten keresztény gondolkodó. Nem csupán abban az értelemben, hogy egybe- hangzik a kereszténységgel, hanem annak táptalaján áll, belőle táplálkozik. 1952-ben elhárította ugyan magáról a „keresztény egzisztencialista” címet, jóllehet gondolat- világa az egzisztencia és a Lét misztériuma közötti feszültség terében mozog. Neo- sokratikusnak nevezte magát, amennyiben a konkrét létezésben könyörtelenül és feltartóztathatatlanul feltörő kérdésekkel közeledik a végső alapok felé. Egyébként igen összetett, sokrétű egyéniség: drámaíró, kritikus, zenekedvelő, bölcselő. Jelen esetben az eredeti metafizikusra figyelünk. Bölcseleti gondolatait forrássze- rűen saját Metafizikai Naplója tartalmaza. E köré csoportosulnak különböző gyűjteményes kiadásokba foglalva főbb vezérgondolatait kifejező tanulmányai. Reflexiói a keresés, kutatás formájában jelennek meg, soha nem zár le semmit végérvényesen, egy-egy mérföldkövet felvillant, sokszor a sötétbe vész el vándorútja. Különös öröme telik abban, hogy nehézségeket tárjon föl, kérdéseket járjon körbe és a Lét misztériuma felé irányítsa a gondolatmenetet. Metafizikus arcélét a következő szempontok szerint lehetne megvilágítani: kritikus elégedetlenség a racionalista metafizikával, a metafizika mint egzisztenciális igény és az emberi egzisztenciában megvalósuló metafizika. Kritikus elégedetlenség a racionalista, metafizikával Az újkori metafizikus gondolkozás tengelyében a descartes-kanti gondolkozás, illetve a Kant-német idealizmus áll. A kritikus pont a descartesi „Gondolkozom, tehát vagyok” ismeretelméleti felfedezés: a gondolkozó én racionális öntudatában van az igaz megismerés alapja. Ez lett a kiindulópontja a modern tudományos gondolkozásnak, amely raoionális-konstruktív és empirikus-receptív keretben építi fel egzakt és zárt világát. Megismerésünk az „elgondolt létet” ragadja meg, a valóság pedig velem szembenálló tárgy lett. Az így létrejött metafizikai konstrukció alapja az im- manencia elve (az emberi tudatra való visszavezetés) és az objektivitás elve (a tapasztalat igazolása logikai-formális egyetemesség szerint). Racionális alapon a valóságnak pontosan igazolható, zárt és szisztematikus képét kapjuk. Sajnos kimarad belőle a konrét létezés és ennek minden mélyebb, transzcendens igénye. Különös élességgel vetődik fel a „hinni vagy igazolni” dilemma. A hit személyes tapasztalata és a logikai igazolás elvont személytelen antinómiája határhelyzetet teremt. Hiszen maga az ember kerül sorsdöntő válságba. A vallásos hit, a konkrét egyed egyszeri, megismételhetetlen időbeli helyzete, a valóság egzisztenciális értelme forog kockán. A dilemma tehát a következő: hitelesen a racionális gondolkozásban vagyok-e igazán; avagy a racionális gondolkozás csak bennem van, saját egzisztenciám az eredeti alap? Csak a racionális tudat alapján beszélhetek-e a Létről, vagy pedig megközelíthető-e eredetibb élmény alapján is? Gabriel Marcel a modern gondolkozás gyökeréig, a descartesi „gondolkozom- tudat” kérdéséig nyúl vissza. Igen energikus és határozott kritikus elégedetlenséget 218
