Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 4. szám - Fila Béla: Gabriel Marcel, a keresztény egzisztencialista
mutat a racionalista megalapozású metafizikával szemben. A legsúlyosabb vádat veti szemére, amikor azt állítja, hogy a racionális öntudatban elvesztegette a Lét eredeti értelmét, az egzisztenciát, a konkrét személyt, a Másik személyét. S mit adott helyébe? Merő tárgyi világot, a birtoklás kegyetlen és embertelen világát, személytelen és elvont problémák, formális és totális rendszerek, az elidegenedés világát. A racionális gondolkozás öntörvényű világa „nem eredet, hanem elzáródás”. Bensőséges egység helyett a világ szétszakadt alanyra és tárgyra, a kettő között pedig áthidalhatatlan szakadék tátong. Marcel úgy gondolja, hogy a Lét eredeti értelmét máshol kell keresni. A konkrét emberi létezés élményében, az egzisztenciális igényben és szükségletben jelenik meg az ontológiai kérdés, a méta-probléma, a Lét misztériuma. A racionális magatartás „látványos nézőpont”, amely számára a Lét merő tárgy és adat. „Egy tárgy, mint ilyen, a gondolkozás számára adat, amely elvonatkoztat attól, ami valójában egyedi. A tárgyat, mint ilyet, függetlenül attól a jellegtől határozza meg, hogy én ,én vagyok’ és nem más. A tárgy természetében, lényegében van az, hogy nem vet számot velem. Ha pedig úgy gondolok el valamit, hogy az rám vonatkozik, akkor már megszűnik tárgy lenni. A .gondolkozom’ állítás csupán az értelmi meghatározás egyetemes jellege” (JM). „Kutatásom kezdettől fogva az egyediség és a transzcendencia felismerése felé fordul” (HV). A metafizika mint egzisztenciális igény Nem a „gondolkozom-tudat” az eredet és az alap, hanem az „én vagyok” egzisztenciális élménye. Űj perspektíva tárul elénk saját létezésünk eredeti és titokzatos élményében. Az emberi létezés konkrétsága, élő gazdagsága egzisztenciális aprioriként tekinthető. Erről a kiindulási alapról remélhető az objektum-szubjektum merev határhelyzetén való áttörés a valóságos léthez, a lét értelméhez. Valamiképp meg kell találni az áttörési pontot, az egzisztenciális nyitottságot. Marcel ezt az egzisztenciára való reflexióban fedezi fel. A Lét nem előttem, nem mögöttem, nem csupán gondolkozásomban van, hanem létezésemnél fogva önmagámban van. Konkréten megtapasztalhatom vele szemben való elkötelezettségem és részesedésem. A bölcselkedésnek konkrétnek kell lennie, ez pedig nem tan és rendszer, hanem keresés. „Állandóan megújított erőfeszítés a lét értelmére”, „a lehető legizzóbb reflexió a megélt tapasztalatokra”. Nem léphetünk ki gondolkozásunkkal az egzisztenoia köréből. Ha az egzisztencia nincs ott az eredetnél, akkor már sehol sem lesz elérhető, hiszen nincs semmiféle átmeneti lehetőség hozzá. Az egzisztenciát nem lehet objektiválni, azaz racionálisan elérni, csupán megélni lehet. Az egzisztenciális igény az „alapvető érzéklésben” mutatkozik meg, ez tartalmazza az érzéklés bensőséges intencionalitását, a megtestesülésem élményét (az én testem élménye) és az egzisztenciát (az ón alapvető helyzetem élménye). Döntő kérdés a valósággal való közvetlen találkozás helye. Ez pedig az érzéklésben történik. A racionális szemlélet az érzékelésben külső üzenet átfordítását és lefordítását látja. Érzéklésünk leképezi és befogadja a külső benyomás adatait. Ezzel szemben az érzéklés eredeti egzisztenciális ,,choc”-ja nem adat egy tetszőleges megfigyelőnek. Érzéklésünk ténye itt és most történő közvetlen élmény, amely az univerzumban való konkrét részesedést teljes egészében ajánlja fel az órzőklőnek. Így a konkrét tapasztalásban feloldódnak a tárgy-alany, belső-külső, immanens-transzcendens antinómiák. Nem egyszerűen külső adat befogadásáról és vonatkozásról van szó, hanem „közvetlen egzisztenciális valóságrészesedésről”. Szimpátia alapján részesedem a valóságban. „Az érzóklés ténye az univerzumban való részesedésem ténye” (JM). 219