Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 1. szám - Tomka Ferenc: Az egyház mindig elkésett?
dalomnak is építő tagja kell, hogy legyen, hiszen ez feltétele az Istennel való találkozásnak. A kereszténységnek társadalmi szempontból alapvető nagy tette volt, hogy az egyént állította a központba; hogy ki merte mondani: legfőbb érték az - anyagon túlra hivatott - ember. Platón, Arisztotelész és az ókor még föltétien előnyben részesítette a kollektívumot. - K. Rahner szerint a keresztény humanizmus lényege ez, — amit ,,a Krisztus előtti, vagy a kereszténységen kívüli vallások éppúgy nem mertek soha kimondani, mint a modern ideológiák - ti. hogy minden konkrét embernek abszolút jelentőséget és érvényt tulajdonít” [3]. - Ez a szemlélet képesítette az Egyházat arra, hogy a történelem folyamán minden emberhez legyen biztató szava; hogy minden emberbe, még a rabszolgába is erőt és reményt tudjon önteni, s így eleget tegyen hivatásának. Ez a szemlélet készteti ma arra, hogy elítélje a korlátlan gazdasági versenyt, sőt az önmagában hasznos, országok közti tudományos versengést is, olyan esetekben, ha ezáltal aránytalanul nagy teher nehezedik az egyes emberekre. Mert az ember a cél, és nem a gazdasági haladás vagy a nemzeti presztízs [4]. Viszont tény, hogy az Egyház az egyéni, lelki cél megadásán túl hosszú időn át nem törődött a társadalom helyzetével. - Mert bár a keresztény társadalomtudomány alapelveit a teológusok, főleg Sz- Ágoston és Sz. Tamás kidolgozták, ezek azonban csupán a társadalomfilozófiai alapok voltak [;]. Valójában a XIX. századig mind az egyházi megnyilatkozások, mind a teológusok, illetve moralisták az egyént tartották szem előtt, s a társadalmi életre ennek megfelelően csupán az általános erkölcsi normákat alkalmazták. Az ún. társadalmi kérdésbe az Egyház - néhány kivételtől eltekintve - nem szólt bele. S ha szólt, nemegyszer egyoldalúan, helytelenül ítéli meg a társadalmi-gazdasági helyzetet: hivatásához hűen védte a személy értékeit, de csak a személyt tartotta számon, s elfelejtkezett a társadalmi dimenzióról. - Lényeges változást csak a XIX. század hozott. Lássuk tehát e megállapításokat közelebbről; lássuk az Egyház társadalomszemléletében beállt változás főbb állomásait. Az Egyház és a rabszolgaság A XIX. század előtti Egyház társadalomszemléletére jellemző a rabszolgaság kérdésében tanúsított magatartása. Hosszú idők legégetőbb kérdése volt a rabszolgaság. Ezt a társadalmi formát — tudvalévőén - az ókor legnagyobbjai, Platón és Arisztotelész éppúgy természetesnek tartották, mint a középkor és újkor jelentős humanistái, pl. Mórus Tamás, Grotius Hugo és Goethe. Ugyanígy természetesnek fogadta el az Egyház is. Sokat írtak az Egyház és rabszolgaság kérdéséről. Ezeket összefoglalva megállapíthatjuk, hogy bár az Egyház nem hirdetett forradalmat, tanításával és példájával megteremtette azt a szellemet, mely megérlelte az emberiséget a rabszolgaság megszüntetésére. Gondoljunk az Egyház gyakorlatára, melyben a rabszolga mindig teljesjogú embernek számított. Gondoljunk a missziók szeretettevékenységére (pl. a délamerikai indián redukciókra; a missziók kulturális munkájának jelentőségére), a középkor rabszolgakiváltó szerzetesrendjeire, vagy a pápák és egyháziak hivatalos közbenjárására a rabszolgák érdekében. Még többet mondanak e cselekedetek, ha velük párhuzamosan megvizsgáljuk a kor magatartását: pl. Cromwell Olivér, akit a modern eszmék harcosának tartanak, politikai és vallási gyűlölettől fehéreket is, főleg íreket, ezrével adott el Amerikába rabszolgának. Az angol kormány szerződésben állt a spanyol kormánnyal a néger rabszolgák kiszállítására vonatkozóan, s csak a bécsi kongresszuson, 1815-ben sikerült 17
