Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 3. szám - FIGYELŐ - A celibátussal kapcsolatos viták
mi helyzetnek megfelelően kell megoldani”. A jezsuita De Rosa viszont az i Kor 7, 32-re hivatkozva, belső összefüggést lát a papi hivatal és a nőtlenség között: „Ha a papságot a hivatali ténykedés oldaláról nézzük, a cél i- bátus külső ráadásnak számít, amit nem lehet kötelezővé tenni, de ha úgy nézzük, mint az Egyház Krisztus felé irányuló szeretetének megtestesítőjét, akkor már a nőtlenség jobban összefügg hivatásával.” A gondolat mindenesetre érdekes, de nem mondhatjuk teljesen meggyőzőnek. Enda McDonagh megállapítása szerint Angliában és Írországban egyáltalán nem jelentkezett olyan szenvedélyes vita, mint a kontinensen. Ennek okát abban látja, hogy ott nincs paphiány, tehát nem kell új utakat keresni. Az angol teológusok annál többet foglalkoznak az ösztönéletnek azzal a modern, szinte szabados felfogásával, amely a házasság válságához vezetett. A papság komoly lemondó életének ezen a téren tulajdonítanak jelentőséget (O’Collaghan: Marriage and Celibacy). Mivel Angliában ismételten előfordult, hogy anglikán lelkészek beléptek az Egyházba és mint nős papok működtek, azért ott természetesebbnek tartják a gondolatot, hogy ahol szükség van rá, nős embereket is pappá szenteljenek. Egyelőre azonban a gyakorlatban inkább a papnevelést akarják úgy modernizálni, hogy a jelöltek az élet és az áldozat ismeretében, teljes tudatossággal vállalják hivatásukat. Amint Thomas Pucelik-nek, a peoriai egyetem tanárának beszámolójából megtudjuk, az Egyesült Államokban ezt a kérdést is amerikai módon tárgyalják: közvéleménykutatással, kongresszusokkal, cikksorozatokkal. A püspöki kar 1968 novemberében szükségesnek tartotta egy nyilatkozat közzétételét: „Senki ne tápláljon olyan reményt, hogy a jelenlegi egyházi fegyelem megváltozik; minden ilyen várakozás alaptalan”. Az elmúlt években volt néhány feltűnő aposztázia, s akadtak olyanok is, akik már a demagógiát súrló hangon szóltak hozzá a problémához, a komoly teológusok azonban tárgyilagosak maradtak. Főleg abból a szempontból, hogy a kérdést az egész egyházi élet szempontjából vizsgálták. Mindenki tudatában van annak, hogy az aprólékosan megszervezett amerikai egyházban a nős papság bevezetése megkövetelné a plébániai és egyház- megyei berendezkedés gyökeres átalakítását. A kutatás és értekezletek központja legtöbbször a Notre Dame-egyetem volt St. Louis-ban. A National Catholic Reporter a plébánosok és magasabb tisztségviselők kizárásával megkérdezett 3000 fiatalabb papot és állítólag 62 százalék nyilatkozott a celibátus fakultatívvá tétele mellett. Ugyanakkor a világi katolikusoktól kiadott Twin Circle arról számolt be, hogy a megkérdezett plébánosok és prelátusok 90 százaléka akarja a jelenlegi törvény fenntartását. Mivel az Egyesült Államokban nincs sürgető paphiány, a cikkek és tanulmányok nem tudnak feleletet adni arra a kérdésre, hogy tulajdonképpen mennyiben válnék javára az egyháznak a nős emberek felszentelése. Ott a papság és a hívők között különben sem volt akkora űr, mint Európában, tehát még az sem kényszerítő ok, hogy a papság közelebb kerüljön a társadalomhoz. A fakultatív celibátus hangoztatása ott inkább csak a szabadság hangsúlyozása akar lenni. Különben mind a püspöki kar mellett, mind a papok nemzeti szövetsége keretében dolgozik egy tudományos pasztorális intézmény, amelynek tagjai papok, teológusok és különféle világi szakemberek s a lelkipásztori problémák mellett a papság problémáival is foglalkozik. Dél-Amerikában a nagyarányú paphiány terelte a figyelmet a nős emberek felszentelésére. A statisztikai adatok azt mutatják, hogy míg Óceániában 696 hívőre esik egy pap, Észak-Amerikában 732-re, Európában 904-re, Dél-Ázsiában 1661-re, Afrikában 1754- re, addig Dél-Amerikában 4985-re (Pro mundi vita 1968 nov.). Ilyen körülmények között érthető, ha az egyik brazíliai püspök már a zsinaton elő akarta adni indítványát, ami később csak írásban jelent meg, hogy ti. „nem szükséges a meglevő rendet megváltoztatni, ellenben vezessenek be új pasztorális módszert és eszközt, ami átsegít a jelenlegi nehézségeken. A latin-amerikai egyház sorsa forog kockán: vagy felemelik a papok számát azzal, hogy nős embereket szentelnek, vagy végig kell nézni az egyház széthullását”. 1967 augusztusában Chilében működő 219 külföldi pap írt alá egy deklarációt és nyújtotta be a püspöki karhoz, hogy kérjék Rómától az engedélyt nős emberek pappászentelésére, különben megérik, hogy a lakosság nagy része átmegy a pünkösdista felekezetbe. Amíg az összes szemináriumokban együttvéve 40—50 növendék készül a papságra, addig a többi felekezet évente több száz lelkészt állít munkába. Ezt a felelősséget érzi a Buenos-Aires-i melkita katolikus exarcha is, amikor így nyilatkozik: „Két jogot kell itt meglátnunk, az egyik az isteni rendhez tartozik, a másik az egyházi jogrendhez. Az első az Isten népének joga ahhoz a lelki vezetéshez, amely az örök üdvösséget biztosítja számára. A második a hagyományos egyházi jog, amely jelen körülmények között nem engedi meg az első érvényesülését”. Érezzük, hogy az ilyen megfontolások és ez a történelmi helyzet gyökeres orvoslást követelnek, sokkal inkább, mint azok az elméleti viták, amelyek Euróoában elhangzanak. Az afrikai helyzetről Dániel Pasu-Pasu, kongói jezsuita szociológus ad hírt. Elsősorban az odavetett megállapítások ellen tiltakozik, hogy a missziós területeken hiányzanak a lelki és kulturális feltételek a celibátus megtartásához. A bennszülött papság egyre inkább értesül az új mozgalmakról, de meglehetősen egykedvűen 191
