Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 3. szám - FIGYELŐ - A celibátussal kapcsolatos viták
megbélyegezték, mint ha más vétekkel terhelték volna magukat. Nem nehéz megállapítani, hogy a természet, az ember és a tudomány nevében legtöbben Közép-Európában és az Egyesült Államokban írtak a celibátus ellen. Számuk azonban nem nagy. Azelőtt is akadtak, akik valamilyen motívumot hangoztatva szakítottak a papsággal. Ma ez a szám kétségtelenül magasabb, különösen Hollandiában. A sajtó szenzációs hangjának megfelelő értékeléséhez azonban jó gondolni arra is, amit Yves Congar egyik írásában megállapít: ,,Ha én harminc éve szolgálom az Egyházat írásaimmal, arról nem írnak cikket, de ha valamit írnék a celibátus ellen, az mindjárt szenzációként hatna”. Karl Rahner is hozzászólt azok írásaihoz, akik a természet nevében kívánták revízió alá venni a papi nőtlenség törvényét. Először is tudomásul kell vennünk, hogy a ,,természet” határozatlan fogalom. Ma azok is a természetre hivatkoznak, akik igyekeznek minden gátlástól mentesíteni magukat. A papi nőtlenség nem az antropológiai és biológiai értékek lekicsinylése, hanem Krisztus tanácsa szerint az Isten országáért hozott áldozat és lemondás. Az áldozat akkor érték, ha tudatos és ha van miről lemondani. Tehát nemcsak arra a gyakorlati szólamra kell gondolni, hogy a nőtlen papság szabadabb, függetlenebb, jobban a munkájának élhet, hanem arra is, hogy a házasságról való lemondás alkalmat adhat az egyetemesebb szeretetre és példát nyújthat az ösztönök feletti uralomra, ami egyébként a házaséletben is szükséges. A legtöbb esetben azonban nem maga a celibátus a bírálat tárgya, hanem az a törvény, amely a papság számára kötelezőleg előírja a nőtlenséget. Ez a törvény csak a nyugati egyházban van meg, a IV-ik század óta és eltérnek a vélemények arról is, hogy mi volt a közvetlen indítéka. De ha az akkori történelmi helyzet javallottá is, miért ne lehetne ma felülvizsgálni a szükségességét? Véleményük teológia megalapozásaként arra hivatkoznak, hogy a szüzesség és általában az önmegtagadó élet kegyelmi adomány, karizma. Milyen jogon kapcsolják azt törvényszerűen egy hivatalhoz vagy hivatáshoz? Ha Krisztus Mt 19, 11-ben úgy nyilatkozik, hogy a lemondó életet csak az érti meg, ,,akinek megadatott”, miért kötelez rá az egyház minden papot? Lehet-e egyáltalán a kegyelmi adományt emberi törvénynek alávetni és intézményesíteni? Kétségtelen, hogy ez az igazi probléma a celbátus törvényénél. A törvény védelmezői azt felelik, hogy az Egyház senkit nem kényszerít a papságra, de előírhatja a feltételeket. Azt is mondják, hogy az Isten országáért vállalt nőtlenség (Mt 19, 12) egészen az „evangélium szent szolgálatának” (Róm 15, 16) vonalában áll, azért nem kivételes dolog, hogy aki meghívást kap a hivatásra, az megkapja a karizmatikus adományt is. Ha Krisztus arra szólította fel apostolait, hogy érte hagyjanak el mindent, akkor az Egyház, mint szervezett intézmény, részletekbe menően is meghatározhatja ennek az „elhagyásnak” a módját. Az Egyház nem nélkülözheti azokat, akik lemodanak a családról és igyekeznek „ember lenni az emberek között és testvér a testvérek között”. Igaz, erre is lehet válaszolni, hogy önkéntes vállalkozók akkor is lesznek, ha a celibátust fakultatívvá teszik. Egyesek, mint Rüng, követelik ezt a fakultatív lehetőséget. Persze téves felfogás az, ha valaki a „papok nősülésére” gondol. A keleti egyház is megmaradt annál a hagyománynál, hogy a leendő papok a felszentelés előtt nősülhetnek, vagyis hogy házas embereket is pappá szentelnek. Semmi valószínűsége annak, hogy a nyugati egyház ennél valamikor is tovább megy. Mások úgy látják a jövőt, hogy a megváltozott társadalmi körülmények és a paphiány miatt egyre több szerepet adnak át felszenteléssel vagy kánoni küldetéssel nős embereknek, s a celibátus csak azokra marad kötelező, akik az apostoli idők gyakorlata szerint egészen „az ige szolgálatára” szentelik magukat. Mario Cuminetti, a Servizio della Parola szerkesztője az olasz, spanyol és portugál viszonyokat tárgyalja. Ezeknek a területeknek a teológiai irodalma erősen függ a francia, illetőleg a német hatástól. Kevés az önálló kutatás, inkább csak a hierarchia közvetlen útmutatását magyarázzák. Ezt érezni lehetett a Sacerdotalis coelibatus enciklikával kapcsolatban is. Egyes reflexiók azonban már tovább nyúlnak. Sem az aszkétikus irodalomban, sem a mindennapi életben nem azonosítják any- nyira a papi jelleget a celibátussal, mint azelőtt. Azt sem fogadják el okvetlenül igaznak, hogy a nőtlen pap jobban a hivatásának él, mint a nős, hiszen az ökumenikus szellem ide is behatolt és látják, hogy sok tiszteletre méltó buzgóság található más keresztény egyházak papjainál, akik pedig családban élnek. Egyesek kifejezetten különbséget tesznek a világi papok és a szerzetes papok nőtlensége között. Amazok Krisztus művének sakramen- tális folytatásáért vállalják a nőtlenséget, emezek úgy is, mint egyéni lemondást és az egyéni tökéletesség keresését. Éppen azért az előbbit egyes esetekben jobban lehet alkalmazni a kor követelményeihez. Az olasz domonkos, Spiazzi, már 10 évvel ezelőtt megjelent munkájában ajánlotta, hogy egyes vidékeken a paphiány leküzdése céljából ne csak diákonusnak szenteljenek fel nős embereket, hanem áldozópapnak is. Akkor még a véleménye nagy ellenkezést váltott ki. Spanyolországban a neves maiagai teológus, Gonzalez-Ruiz a celibátusról a múlt évben kiadott könyvében hasonlóan fogalmazza meg az elméleti tételt: „A celibátus nem önmagában képvisel értéket, hanem az Egyházért, illetőleg Isten országáért latbavetett áldozat miatt. Azért ezt a kérdést mindig a történel190
