Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 3. szám - Szénási Sándor: A kenyérszaporítás Szent Márknál (Mai katolikus exegézis)
áthagyományozás folyamán olykor a világosabb kifejtés kedvéért kibővül az anyag. Jelentéktelen mozzanatok viszont eltűnnek. Kisebb jelentőségű részletek, pl. hely- és személynevek, aztán számadatok, nem állandóak. De mindig állandóak a nagyobb jelentőségű elemek, így az elbeszélés szerkezete és fő mondanivalófa. Végül is azt mondhatjuk: a szóbeli úton áthagyományozott elbeszélés lényegében ugyanaz marad. Ezeket a törvényeket figyelembe véve, azt mondhatjuk tehát a kenyérszaporításról: valószínűleg egyetlen eseményről, ugyanarról a csodáról van szó a két változatban, de erről az eseményről két párhuzamos hagyomány alakult ki. A ,,B” változat Márknál a hagyománynak egy későbbi stádiumát mutatja. Megállapítható, hogy mindkét elbeszélésnek megvan a sajátos jelentése és külön mondanivalója. És ezért érthető, hogy Márk és Máté mindkettőt felvették evangéliumukba. Viszont ez a tény azt is igazolja, hogy az evangélisták nem annyira történetírók voltak, hanem sokkal inkább teológusok. Márk szerkesztői munkája és a szinoptikusokat megelőző hagyomány Gondos elemzéssel azt is meg lehet állapítani a kenyérszaporítás Márk-féle elbeszélésében („A” változatban), hogy mi az, amit a szinoptikusokat megelőző, szóbeli hagyományból merített Márk, s mi az, amit saját írói művészetéből és teológiai felfogásából adott hozzá az elbeszéléshez. Mert ne feledjük: az evangélista sugalmazás hatása alatt se veszti el saját egyéniségét, stílusát, és felfogását. Először azt figyeljük meg ebben a perikópában: mi az, ami Márk sajátja? Mi az tehát, amit a csoda többi elbeszélésében nem találunk meg, így ezek az elemek tőle valók, az ő szerkesztői munkájának számlájára írandók. Mindjárt a perikópa bevezetésében azt olvassuk, hogy Jézus elhívja apostolait a pusztába ezzel a megokolás- sal: „jöjjetek, pihenjétek ki magatokat egy kicsit”. Máté evangéliumából tudjuk, hogy azért hívta ide az Úr apostolait, hogy kitérjenek Heródes Antipasz ellenséges magatartása elől (Mt. 14, 13). Történetileg ez a megokolás a valószínűbb. Márk azonban írói és teológiai meggondolásból mással okolja meg az apostolok elhívását ide a pusztába. A 34. versben a ,.pásztor nélküli juhok” emlegetése is Márk sajátja ebben az összefüggésben. A 39. versben azt halljuk, hogy „csoportonkint” kellett letelepedniük. A görög szöveg szerint „szimpozion-szerűen”, vagyis a lakoma rendje szerint. Ez az adat is feltűnő sajátossága Márknak. A „zöld gyepre” való letelepedés is bizonyos hangsúllyal szerepel Márk elbeszélésében, bár János is említi, hogy azon a helyen sok fű volt. A perikópa folyamán ötször fordul elő a kenyér emlegetése, s ez is Márk sajátja. Ezekre a saját részekre majd nemsokára visszatérünk, amikor Márk teológiájáról lesz szó. De mit vett át Márk a szinoptikusokat megelőző hagyományból? Mindazt, amit az előbb nem úgy emlegettünk, mint sajátját. És itt külön kell vizsgálni a 41. verset: az egész elbeszélés legfontosabb részletét. Ezt a verset illetően már a Márkot megelőző hagyományban két stádiumot lehet megkülönböztetni. Ugyanis szóról szóra fordítva a görögből, így hangzik e vers: „Jézus fogta az öt kenyeret és a két halat, majd föltekintve az égre, megáldotta és megtörte a kenyereket (tehát csak azokat!) és odaadta tanítványainak, hogy osszák szét. És a két halat is szétosztotta mindenkinek.” Kétszer szerepel tehát ebben a versben ez a formula: „és a két halat”. De a vers végén csak olyan odavetett záradék részeként. Sokan azt gondolják tehát [5], hogy ami a formula két említése között áll, az későbbi beillesztés egy korábbi stádiumot képviselő szövegbe. Vagyis az eredeti megfogalmazás egyszerűen így hangzott: ,,És fogta az öt kenyeret és a két halat és szétosztotta mindnyájuknak”. Ezek a szavak pedig: „és föltekintve az égre, megáldotta, megtörte a kenyereket és oda153
