Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 3. szám - Tomka Ferenc: Hatalmi Egyház vagy kegyelmi Egyház?
Mert ezek számára is Krisztus - ma az Egyházában élő Krisztus - az Istennel való találkozás jele és megvalósítója. Hogy e találkozás mikor és mi módon fog megtörténni? Ez az isteni igazságosságra és jóságra tartozik. Ez a tudat — az eredményesség tudata tesz derűs tanúságtevőkké, akik tudnak dialogizálni. Derűsekké, mert biztosak a kegyelem hatásában. Dialógusra készekké, mert hisznek a másik jóindulatában [8], Hisznek nemcsak akkor, ha annak velünk egyenlő felkészültségét látják, de akkor is, ha számunkra bosszantó logikai ugrásokat tesz, csak hogy ne kelljen Krisztust elfogadnia. Az embert és Krisztus tanítását ismerve, itt sincs jogunk ítélkezni. Egyrészt, mert az ember túl összetett ahhoz, hogy egy másik ember megítélhesse, másrészt (bizonyára épp az előbbi ok miatt) ezt Jézus magának tartotta fenn. Már hittanórákon erre kell nevelni a gyermekeket: az igazi kereszténységre; Krisztus misztikus Testében a másokért való felelősségre. Meg kell magyarázni nekik, hogy a katolikusok csak egy részét alkotják az emberiségnek, a falunak vagy városnak, ahol élünk - is lehet, hogy a kisebbséget. Helytelen volna, ha mindenkit elmarasztalnánk, aki nem azt hiszi, amit mi. Ellenkezőleg: rá kell döbbenteni a gyermeket, hogy ő is felelős tagja Krisztusnak; hogy nekünk katolikusoknak - tehát neki is - meg kell szerezni a kegyelmet a körülöttünk élők számára; hogy a mi kereszténnyé való kiválasztottságunk ingyenes ajándék, mely kötelezettséget hordoz magában; hogy éppen ezért egészen szeretnünk kell az Űr Jézust, tehát pl. ne csak nagy ünnepeken járuljon szentáldozáshoz, hanem minden vasárnap stb. (Tapasztalatom szerint e gondolatokat a II. osztályosok jól megértik már - a maguk szintjén.) - Ez a szellem - a másokon való segítés tudata - emberileg, lélektanilag is szublimálja a kisebbségérzetet, és nagymértékben fejleszti az öntudatot. Hittanoktatásban szívesen beszélünk a hatalmas Egyházról, de szeretjük elkendőzni a problémákat. (Mint pl. a papi hivatások csökkenése, vagy a létszám-veszteség az Egyházban.) Ehelyett - ha nem is kell minden problémát felvetni a gyermekeknek - feltétlenül reális szemléletre kell nevelni: melyben van helye a nehézségeknek is. - A vázolt egyházszemléletbe belefér minden társadalmi vagy korprobléma. Szentbeszédekben még sokszor hallunk panaszkodást a tömegek elvesztése miatt. Vajon épít ez? Melyik hallgatónak jó ez? - Beszédeinkben központi témaként ke\lene szerepelni ez örömteli és - nem fölényes értelemben véve, de - diadalmas gondolatnak: „Ti Krisztus Teste vagytok, tehát Krisztus hivatásával kell élnetek a világban - mind a tanúságtétel, mind a kegyelemközvetítés által. S így feltétlenül értékes és sikeres az élet!” Mit várjunk Krisztus tagjaitól? Megkapó az a természetes egyszerűség, mellyel az Egyházról szóló hittani rendelkezés a Krisztusban való életből fakadó következményeket tárgyalja. Nem vár többet az Egyháztól, mint amit Krisztustól lát, de azt elvárja. - Élő, Krisztusból és Krisztusnak élő tagokat tételez fel, akik — mint az Egyház hivatása megköveteli - valóban életükkel és szavukkal „mindenütt kell, hogy tanúskodjanak Krisztusról” [9], és létükkel - az Istennel való kapcsolat által - „mintegy belülről, kovászként járuljanak hozzá a világ megszenteléséhez” [10]. - Ez mindenkire vonatkozik. A zsinat a világiak elé épp úgy az egyetemes felelősség magasztos célját és feladatát állítja, mint a papok vagy püspökök elé; kinek-kinek a maga szintjén. Valójában itt jutunk legfontosabb kérdésünkhöz: kit tartsunk katolikusnak? A kérdés lelkipásztori vetülete lényegbevágó, mert ezen dől el, hogy milyen igényekkel lépjen a lelkipásztor a irábízottak elé. E kérdés a vallásszociológia (és dogmatika) 141
