Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 3. szám - Tomka Ferenc: Hatalmi Egyház vagy kegyelmi Egyház?
sokat feszegetett kérdése, mely külön tanulmány tárgya kellene hogy legyen [n]. Most csupán néhány megfoghatónak látszó szempontra térünk ki. Az Egyházról szóló rendelkezés félreérthetetlenül fogalmazza meg a keresztények létbeli helyzetét és hivatását: „Jézus Krisztus a világiak által is folytatni akarja tanúbizonyságtételét és szolgálatát!” [12]. „Mindenegyes világinak az Úr Jézus föl- támadásáról és életéről kell tanúskodnia és az élő Jézus jelének kell lennie a világ előtt” [13], „Arra vannak hivatva, hogy az Egyház növekedésére és folytonos meg- szentelődésére fordítsák minden erejüket” [14]. - „A keresztény hivatás az apostolkodásra való meghívatás is” [15]. E határozott kijelentéseknek feltétlenül befolyással kell lenni a gyakorlati lelkipásztori magatartásra. Lelkipásztori megfontolások A pasztorációban - nyíltan, vagy tudatalatt - még mindig kísért a „divat-kereszténység” - a tömegek, ‘mutatós ünnepségek utáni vágy stb. Az ezekért való munka, ezek utáni vágy elfelejtteti, hogy igazi kereszténnyé igyekezzük formálni a ránk bízottakat. Még sokkal lényegesebb ok azonban, hogy félünk, nehogy mi legyünk azok, akik a „megroppant nádat eltörik”, akik az utolsó szálat is elszakítják, egy ember és az Egyház között. Sokszor ezért nem merjük határozottan megkívánni azt, amit Krisztus és a zsinat megkövetel; ezért nem merjük nyíltan hirdetni Jézust, csak annyit belőle, amennyit elviselhetőnek tartunk; s ezért engedjük le lassan a „szintet”, hogy a félig-, vagy sehogyanse-keresztényeknek is megfeleljen. így azonban magunk gátoljuk meg az igazi kereszténység kialakulását. Különben Jézus szavát illetően határozott különbséget kell tennünk. Ha valaki csupán szokásból óhajt az Egyházzal kapcsolatban lenni, pl. felvenni egyes szentségeket - nem tehetünk eleget kérésének a Szentírásra hivatkozva: ez ui. aligha az az eset, melyre Krisztus gondolt, amikor arról beszélt, hogy ő „a megroppant nádat nem töri el, a füstölgő mécsbelet nem oltja ki” [16]. A füstölgő mécsbél, vagy a megroppant nád a még meglevő, de esetleg megtört hitet jelenti. A csupán megszokásból származó külső vallási cselekedetek — esetleg szertartásokon való részvétel - nem feltétlenül hitből fakadnak. - Elgondolkoztatóak az ide vonatkozó felmérések, melyek azt igazolják, hogy a magukat katolikusnak vallók jelentős része alapvető hitigazságokban, esetleg Isten létében sem hisz. Nyíri Tamás idéz pl. egy ilyen felmérést a Vigíliában. Eszerint a magukat katolikusnak mondó anyák 76 százaléka volt csak istenhivő, 50 százalék hitt abban, hogy Isten teremtette a világot és 35 százalék a személyes örök életben. „E katolikus anyák 64 százaléka feltétlenül egyházi esküvőt óhajtott gyermekei számára, de csak 16 százalék tartotta felbonthatatlannak a keresztény házasságot, és legalább 60 százalékuknak nem volt elvi kifogása fiaik vagy leányaik házasság előtti nemi élete ellen” [17]. E hagyomány-keresztények a tradicionális szentségeket még szívesen felveszik, de ez nagy részüknél bizonyára nem érvényes. Helyes-e, ha lelkipásztorkodásunk az ilyen nem katolikusokra van beállítva? Egyáltalában, ha ez ilyen általános jelenség - már pedig az -, akkor nem kötelessége-e a papnak a szentségekre való előkészítés (elsősorban talán a házasságkötés) alkalmával kikérdezni az érdekelteket, hogy miért óhajtják felvenni a szentségeket? S ha nem látszik remény a jelentkezők lelki elmélyítésére, akkor nem kötelessége-e - szeretettel, de - elküldeni őket? A mai gyakorlatunk legtöbb helyen még az, hogy: „lehetőleg kerüljük a kényes kérdéseket, és örüljünk, hogy egyáltalán eljöttek”. - Kétségtelen, hogy általában a lelkekért, az Egyházért való aggódás vezeti e felfogást. De ha - kisarkítva - szembeállítjuk a „hatalmas-Egyház” és „kegyelmi-Egyház”, a mennyiség-látszat és minőség-lényeg 142
