Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)

1969 / 2. szám - FIGYELŐ - Teológiai jegyzetek (Remete Szent Pál ereklyéiről. - A "dialógikus teológia"

Fol. 29.). Innen szerezte meg a szenvedélyes ereklyegyűjtő IV. Károly császár 1355-ben, s őriztette a jól megerősített Karlstein várában, míg II. Lajos magyar és cseh király 1523-ban a budaszentlőrinci pálosoknak nem adományozta („caput S. Pauli I. Eremitae, qui prope Budám jacet” Gregorius Gyöngyesinus: Vitae Frat- rum . .. Föl. 93 . ..). 1526-ban a török elől menekülve Zalán- kemény János generális perjel és Bánffy Lu­kács provinciális perjel többek között Remete Szent Pál ereklyéit az erdélyi vajda erős szikla­várába, Trencsénbe vitték, de amikor I. Ferdi- nánd és Szapolyai János között törésre került a sor, a Pozsony melletti Mária-völgybe, majd a még biztosabb bécsújhelyi pálos kolostorba ke­rültek e kincsek, vagyis Remete Szent Pál, Ala- mizsnás Szent János és Szent László király ereklyéi (Föl. 69-72) s kifejezetten Remete Szent Pál fejereklyéje (Monasterium S. Pauli I. Eremitae Neostady ad immemorabili tempore possidet certum caput in Archivo . . . Föl. 90), amiről Borkovich Márton pálos generális per­jel, később zágrábi püspök, majd kalocsai ér­sek így ír kéziratban bécsújhelyi vizitációja so­rán: „Egykor sok szent ereklyéivel fényeske- dett Magyarország, mint Remete Szent Pál tes­tével (pars pro toto), akinek fejét ma is őrzi a pálosok bécsújhelyi kolostora” (Föl. 92). Egyszer érdemes volna teljes egészében pub­likálni ezeket a pálos történeti kutatásokat a XVIII. századból, melyek ma már dokumentum­számba mehetnek, amikor pl. leírják egész rész­letesen a velencei Szent Julián templom Reme­te Szent Pál ereklyetartóját, szinte az utolsó szögig. De ízelítőnek talán ez is elég, egyelőre. (Gyéressy Béla) A „DIALÓGIKUS TEOLÓGIA”. Napjaink egyik nagynevű teológusa, Hans Urs von Bal­thasar nevezi így a szó nemes értelmében „kor­szerű”, ugyanakkor teljességgel a krisztusi ige­hirdetésre s a megváltás művére építő teoló­giát. (Vö. Hochland, 1968 decemberi számában: „Die Einheit der theologischen Wissenschaft”.) Az ige hirdetőjének, aki épp e funkciójában válik valóban az „Istenről szóló beszédnek”, azaz a teológiának munkásává, nem elégséges, hogy csak úgy általánosságban vegyen tudomást környezetéről, hallgatóinak, embertársainak bel­ső és külső világáról. Nem, ennél sokkal többre kell ügyelnie, többet kell tennie. „Utói kell ér­ni” az embereket - írja von Balthasar. A ma emberének belső igényeit, gondolkodásmódját, az isteni dolgokhoz alkalmazkodni már-már alig tudó álláspontját is szervesen bele kell dolgoz­nia teológiájába, igehirdetésébe. Igaz, ehhez ha­sonló munkát végzett régebben az ún. apologe- tikus teológia is. Feladatát azonban csak igen fogyatékosán tudta ellátni. Ennek a „régi” apo- logetikának feltétlenül voltak korszerű felada­tai és érdemei is, nem egyszer azonban feltűnő szűklátókörűségről, introvertáltságról tett tanú­ságot. Az apologéta szinte mindig monológot, egyoldalú beszédet folytatott, legjobb esetben az ellenvetésekre - olykor rég elavultakra - készítette el már előre válaszát. A ma teológusa előtt mindjobban - úgy is mondhatnók: újra - világossá válik, hogy Krisz­tus kegyelme, alapjában és lényegében, minden egyes embert már megérintett. Minden ember oly teremtménye Istennek, aki egyszülött Fiát „bűnné tette”, oly emberré, akinek haláltusájá­ban még az Istentől elhagyott embernek gyöt­relmeit is át kellett élnie. S épp ebben a min­denkiért meghaló, minden embert megváltó Krisztus erejében és kegyelmében válik lehet­ségessé, hogy a teológus mindenki számára hir­dethesse az „ismeretlen Istent”. Azt, akit nem ismernek - és mégis tisztelnek (Apcs. 17, 23). Az ilyen teológiának, a megváltás univerzális erejéről el nem feledkező teológusnak ma több hitele van, mint bármiféle „bölcsességet” vagy épp bölcseletet előadó apologetikának. Az ilyen stílusú, ebben a szellemben fogant teológiát ne­vezi H. U. von Bathasar ,,dialogikus teológiá­nak” . Annak, mivel itt az evangéliumi hit hir­detője minden embert, a „partnert” valóban, mint testvérét tekinti. Testvérét Krisztusban, testvérét, aki azonos sorsban él, azonos jövő felé, Isten mindannyiunkat érintő uralma és íté­lete felé tekint. Ez a dialógikus teológia nem riad vissza at­tól sem, hogy meghallja a partnernek azokat a problémáit és kijelentéseit, melyek az egyház isteni eredetét kérdőjelezik meg. Nem mond „anatémát” a kérdőjelek tabuját félreállító em­bertestvér fölött, mivel tudja, hogy az egyház és annak teológiája olykor hitelt nem érdemlő módon beszél Istenről, egységről vagy épp sze­rétéiről. (Pl. az egyház megosztottságának bot­ránya, a ,,hivatalnok”-papok működése stb.) A teológusnak e dialógus során egész emberségé­ben kell exponálnia önmagát, nem elég, ha a „tanra” hivatkozik, azt adja elő. Személyes ál­lásfoglalásra és tanúságtevésre is kötelezett Is­ten és egyháza mellett. Ahhoz természetesen semmi kétség sem férhet, hogy e személyes meggyőződésből, hitből fakadó teológia és ige­hirdetés nem relativizálhatja Krisztus igazságát. Nem, mivel a teológus Krisztust, a megfeszítet­tet hirdetheti csupán embertársai előtt. A dialógikus teológia gyakorlatát végző, ta­núságtevő teológusnak örök mintája maga Krisz­tus, aki mindenki felé fordulva, mindenki felé feltártan, az emberek baját-gondját ismerve, át­érezve, mindenkivel mindig csak jó téve hir­dette Istent, fordult az egész emberiség felé. E dialógikus teológia több, mint pusztán az ún. kérügmatikus, azaz igehirdető teológia. Több, mivel nem csupán belülről kifelé fordul, meglévő saját hitéről tesz tanúságot, a „saját” evangéliumát hirdeti, hanem az embertestvérek­kel társalogva, tárgyalva, azoknak meggyőződé­sét, problémáit figyelve, lépésről lépésre halad a „külső világ” felől saját és embertestvérének benső világa felé. A „theologia crucis”-nak útja 134

Next

/
Oldalképek
Tartalom