Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 1. szám - Rónay György: Sík Sándor lelkisége
Rónay György SÍK SÁNDOR LELKISÉGE A „lelkiség” szó nem a legszerencsésebb; de a ,,spiritualitás”-ra sajnos nincs jobb magyar szavunk. Szokták - és maga Sík Sándor is próbálta - használni a „jámbor- ság”-ot. Ehhez viszont a mai értelmezésben óhatatlanul valami pejoratív mellékíz tapad. Maradjunk hát jobb híján a „lelkiség”-nél. Mégpedig ebben a kettős értelemben: valakinek a személyes lelki élete, vallásosságának minősége, lelki, vallási magatartása, szemlélete; és ugyanakkor egyáltalán a lelki életnek, vallásosságnak, vallási magatartásnak, szemléletnek az az iránya, amely - ebből a személyes élményből fakadva - mások számára adódik. Nagyjában abban az értelemben tehát, ahogy Brémond abbé a „sentiment religieux” kifejezést használja. Ennek a lelkiségnek, spiritualitásnak, „sentiment religieux-nek" a vizsgálata - ugyancsak sajnos - nemhogy „gyerekcipőben járna nálunk”, de voltaképpen még a gyerekcipőig sem igen jutott. Talán mert nekünk nem volt Brémond abbénk? Éppen Sík Sándor lehetett volna az (gondoljunk a magyar költők istenélményéről írt, egyelőre nagyobb részében kiadatlan, akadémiai székfoglaló dolgozatára), ha sokféle, sok hiányt és sok embert pótló munkássága egy-egy ilyen „egyetlen” föladattól szükségképpen el nem tereli; mint annyi mindenben, ebben is csak a megszívlelendő és követendő jelzés, útmutatás, mintegy az alapkőletétel gesztusával kellett beérnie. És a magyar „sentiment religieux” történetének kutatása helyett valami végülis sokkal nagyobbal és lényegesebbel foglalkoznia: egy új magyar „lelkiségnek” a megalapozásával, útnak indításával, személyében pedig példás, paradigmaszerű kiteljesítésével. Ennek a lelkiségnek ma talán éppen az újsága a legkevésbé szembeötlő. De ez nemcsak Sík Sándorral van így; így van ma már például Teilhard de Chardin-ne.\ is: spiritualitásának számos „forradalmi” (s a maga idején már-már tilalmazott) gondolata mára közhellyé vált. Közben ugyanis történt valami: a Zsinat; legfontosabb eszméiket magáévá tette, és ezzel mintegy az Egyház tanításának, vagy legalábbis ajánlásának anonimitásába emelte; ezek ma már nem sajátosan Teilhard, vagy mások, hanem egyszerűen és általánosan az Egyház gondolatai. Dehát ez szokott lenni az úttörők és útkészítők „tragédiája”, vagy ha tetszik, dicsősége; Sík Sándor nyilván inkább dicsőségének érezné ma, ha az efajta dicsőséget és érdemet eleve el nem hárította volna magától. A Zsinatnak, tudjuk, semmiféle hivatalos előkészítésében nem vett részt. De volt világszerte egy „nemhivatalos” előkészítés, lelkekben, igényekben, szemléletben, magatartásban, és ebből ő is derekasan kivette a részét. A maga helyén és módján ő is egy olyan lelkiség kialakításán dolgozott, amelyből - egyetemes méretekben - végülis a Zsinat fakadt, és amelyre végülis a Zsinat nyomta rá a javalló és igazoló pecsétet. Keresztény világkép című tanulmányában írta: „Aki látja az Isten gondolata szerint való embert, megsejti az Istent” [i]. Annak, aki közelebbről ismerte őt, aki „szerencsés volt az ő földi tartózkodásának atmoszférájában élni” (mint ő mondta egyszer Prohászkáról), lehetetlen az idézett mondatról nem őrá magára gondolni, és az idézetet nem őrá magára visszafordítani (ugyanúgy, ahogyan az Elő vizek forrása szavait szellemesen ő is visszafordította szerzőjükre). De a fönti mellé kívánkozik nyomban egy másik szakasz is, Newman-tanulmányából: „Magatartása az első perctől az utolsóig, ha nem is küzdelmek és elsötétülések nélkül, de mindvégig egyenesen és töretlenül a szenté: teljes, alázatos belenyugvás és engedelmesség, de ugyanakkor belső szabadságának teljes és félreérthetetlen megőrzése” [2]. Vegyük a „szent” szót az ő 9
