Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 2. szám - FIGYELŐ - Vönöczky Gyula: A három új kánon a lelkipásztorkodásban
A HÁROM ÜJ KÁNON A LELKIPÁSZTORKODÁSBAN 1968. augusztus 15-én a Rituskongregáció engedélyével életbelépett latin nyelven a világegyházban a három újonnan szerkesztett kánon. Megmaradt érintetlenül a régi római misekánon, amelyről Nagy Szent Gergely korától kezdve ki van jelentve, hogy egyetlen helyen és egyetlen napon sem lehet rajta változtatni, vele szemben áll azonban a három konkurrens. Az új kánonok nem azért születtek, hogy lebuktassák a rómait trónusáról, még abban az esetben sem történik meg ez, ha újdonságukkal kezdetben némileg fölébe kerekednek. A régi római kánont egyforma értékként kell becsülnünk, mint új testvéreit, ízes, józan és tiszta légköre miatt később is mindig magasra fogjuk értékelni. Az új kánonok keletkezésének történetében és elkészítésében jelentős szerepe volt VI. Pál pápának, aki saját eszméit öntötte formába a kánonokban és új színt is vitt beléjük azzal, hogy az átváltoztatás utáni akklamációval belekapcsolja a népet is a szent cselekménybe. Ennél azonban sokkal fontosabb kérdés: a jelenkori belső egyházi helyzetet tekintve mi a jelentőségük a liturgikus lelkipásztorkodásban? A kérdés a lelkipásztori gyakorlat, még inkább a lelkipásztorkodás teológiáját érinti. Az egyháztörténelem Isten vonulása a századokon át. Azzal az eseménnyel, hogy másfél évezred után új formába öntöttük az egyházi élet középpontját, az Eukarisztiát, eleget tettünk annak a kötelességünknek, hogy keressük Isten nyomát a történelem országútján. 1. Az új kánonok külső ismertetőjelei közül a meglepőbb, L^gy váltakozva lehet használni őket. Az a közmondás „Variatio delectat”, érvényes az új kánonokra vonatkozóan is. Biztos, hogy a Rituskongregáció az új kánonok váltakozó használatát bizonyos szabályokhoz köti. A második, a Hyppolit után kialakult kánon sajátosságai miatt alkalmas hétköznapokra. Bár saját prefációja van, de használható a többi prefációval is, elsősorban a közös vasárnapi és hétköznapi prefációkkal. A negyedik, az üdvtörténeti kánon változatlan prefációval rendelkezik, ezért csak akkor lehet használni, ha a misének nincs külön prefációja. A negyedik kánon ezenkívül az egész üdvtörténetet tartalmazza, ezért ha a szentmisében elő van írva a hitvallás, a „Credo”, nem vehető, mert a Hiszekegy éppen úgy tartalmazza az üdvtörténet eseményeit, mint a kánon. Saját külön prefációja lényegesen fokozza gondolatainak mélységét. A harmadik kánon, amelynek nincs külön prefációja, összekapcsolható mindegyik prefációval, használata különösen vasár- és ünnepnapokra ajánlott. E szabályok korlátái ellenére is kellemes érzés a papoknak és a híveknek egyaránt a kánonok változatossága. örvendetes az új kánonok szövegének rövidsége is. A népnyelv bevezetése a liturgiába, a gyakran megkívánt homilia stb. meghosszabbítja a szent ünnepeken a liturgikus funkciók végzésének idejét, ami ma már az élethajszában fáradt, türelmetlen embernek kellemetlen, mégha hivő is. Az új kánonok rövidsége igen jó hatással lesz a hívekre, de főképpen a diákokra a diákmiséken. Még nagyobb nyereséget jelent az új kánonok gondolatfüzésének leegyszerűsítése és tisztasága. Bár a római kánonnak is logikus tagozódása és szerkezete van, de gondolatfűzése mégis nehézkes, mert óriások a gondolatoszlopok és szerkezete bizonyos mértékben áttekinthetetlen. Az új kánonok gondolatmenete világosabb és áttekinthetőbb, könnyebben és gyorsabban felfoghatóak gondolataik. Nem áll fenn az a veszély, hogy hatásuk hamar tovatűnik, hiszen a híveknek tisztán felismerhető és velük együtt végrehajtható a hálaadás, áldozat és lakoma. 2. Nyilvánvaló, hogy az új kánonoknak látható belső értékei vannak. Hitünk mai helyzetét tekintve, az új kánonok önmagukban beszélnek. A római liturgiában az üdvtörténet a teremtéstől a bűnbeesésig, a megváltástól a pa- ruziáig eddig csak a vasárnapi Credóban és évenként a liturgikus időszakoknak megfelelő, sorban következő prefációkban fedezhető fel. Most éppen úgy megragad bennünket az üdvtörténet az Eukarisztia megünneplése közben, mint a görög liturgiában, ha használjuk a negyedik kánont. Benne velősen össze van foglalva mindaz, amit majd a Szentírás olvasmányai a hároméves ciklusban elosztva elénk tárnak. Az üdvtörténet - a bibliai teológia legkedveltebb témája - összekapcsolja az euka- risztikus Kenyér lakomáját az Isten Szavának kenyerével, egyúttal pedig erősen hangsúlyozza a Szentírás szeretetét és annak tanulmányozását. Ezenkívül az új kánonok kiemelik az Eukarisztia áldozati jellegét és a keresztáldozat jelenlétét. A harmadik, az egyszerű kánont tulajdonképpen anaphorá-nak tekinthetjük. Benne felmagasztosul az „oblatio munda” és kifejeződik benne Isten szándéka, amellyel népét meghívja az áldozati lakomára. Nyilvánvalóvá válik, hogy Krisztus felajánlásával megy végbe magunk egyéni felajánlása is, az áldozati adomány átadása, továbbá belelátunk a nagy valóságba, hogy a keresztáldozat a világ békéje és üdvössége. Hasonló gondolatokat rejt magában a negyedik kánon is. Ebben azonban a szentmise lakoma-jellege kap hangsúlyt és kerül a középpontba: áldozat és lakoma, lakomaáldozat és áldozati lakoma. A szentmise áldozat, de egyúttal áldozati lakoma is. Eddig a szentmise lakoma-jellege kissé háttérbe szorul. Reflektorfény vetődik rá arra az egyházi tanításra is, amely a népet bekapcsolja az áldozat akciójába. Hosszú időn keresztül ez a tanítás mint nagy értékű kincs el volt rejtve. XII. Pius „Mediator Dei” enciklikájában és a II. vatikáni zsinat a liturgiáról szóló konstitúciójában 129
