Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 2. szám - MEDITÁCIÓ - Varju Imre: Öröm és optimizmus
MEDITÁCIÓ Varjú Imre ÖRÖM ÉS OPTIMIZMUS Ügy tűnik, az emberek azért élnek, hogy örülhessenek. Ha rájuk telepszik az élet, a munka, a betegség terhe, addig feszítik erőiket, amíg ismét megnyugosznak az örömben. Akkor érzi magát egyensúlyban az ember, ha az öröm benne a legerősebb élmény. A modern technizált társadalom igyekszik minél magasabb jólétet biztosítani, hogy általa állandósítsa az emberi örömet és boldogságot. Viszont a komfort egymagában képtelen erre. Hiszen az öröm megrontója naponta jelentkezik, akár mint csalódás, gyűlölet, elhagyatottság, rohanás, vagy betegség. A XX. század legmodernebb kórházában is teljes katasztrófát jelent a közeledő halál tudata. Tehát az öröm biztosítása csupán anyagi eszközökkel soha nem lesz maradandó. Ha megkérdezzük korunk emberét, hogy milyen elképzelése van a boldogságról - ha egyáltalán szakít időt ennek megfogalmazására - vajon a teljes-emberhez méltó választ adja? Amennyiben kikerüli a végső kérdéseket - melyeket a keresztény hit az „Eszkatologia” (a földi lét után következő tények) fogalmában ismer - nem adhat kikezdhetetlen feleletet. A kereszténység adott egy világképet, melyben megnyugtató összhangban áll Isten-teremtés-ember-Krisztus-’Szenvedés-üdvösség. Viszont van ennek a világképnek ma mindenkit meggyőző súlya? Természetesen az eszkatologikus keresztény öröm az embert nem a természet, hanem a személy oldaláról nézi. Ezért optimista. Tehát csak természetfeletti szempontból optimista, de nem egyoldalú, mert nem csupán a földi élet után ígér vigasztalást. Eereje már most benne van a történelem és az egyéni élet alakulásában. Amikor viszont az örömre-találás új és újabb lehetőségeit reklámozza a világ, ezt érintetlenül hagyják. A hippi-mozgalom, a modern örömkeresés egyfajta kisarkított megnyilatkozása valami hasonló igényből indul. Nem elégszik meg a holnapi, esetleg halál utáni boldogsággal, hanem most, ma akar örülni és boldog lenni. Hacsak mint jelenséget nézzük, kétségtelenül a szcéna keretébe soroljuk, mert útját botrányok szegélyezik. Pedig számukra nyitva áll a modern világ - amint Donald Wolf megjegyzi - „ezeknek a fiataloknak nagy része a bőség szituációjában nőtt fel, olyan bőségében, mely mindig többet ígér. Semmi értelmét nem látják a gazdasági fejlődés még nagyobb fokozásának. Tapasztalat és ösztön azt mondják nekik, hogy a fekete-fehér helyébe jött színes televízió, az agyon gépesített konyhák, az évenként legmodernebbre cserélt luxuskocsi sem a családjukat, sem a világot nem tették boldogabbá” [i]. Valóban, nevezhetjük-e századunkat a boldogabb emberek századának, például a XIII. századhoz viszonyítva? Az ember nemcsak azt igényli, hogy az öröm mérhetetlen sok feltételét biztosítsák számára, hanem azt is, hogy megtanítsák örülni. 1967-ben Németországban az egyetemek diákszövetségeinek vezetői ülést tartottak, ahol a „Diákok és a Társadalom” kérdéseivel foglalkoztak. Az ifjúság képviselői kifejtették, hogy iskolai tanulmányaik során arra tanították és képezték ki őket, hogy a társadalomnak hasznos tagjai legyenek, hogy jól be tudjanak illeszkedni a technikailag fejlett világba. Egyhangúlag kifogásolták viszont azt, hogy a végső kérdések megoldására nem kaptak kellő útmutatást. Pedig ez is érdekelné őket! [2] 112
