Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 4. szám - FIGYELŐ - Karl Rahner előadása (Az Egyház magatartása a szekularizáció és az ateizmus iránt)
filozófia és a mai élet. Ez a körülmény késztette Rahnert arra, hogy a hitnek és a hitközömbösségnek a problémájával foglalkozzék. Budapesti előadásában (1968. szept. 19.) először a szekularizáció és az ateizmus fogalmát fejtegeti. A világ szekularizálódása elsősorban jelenti azoknak a vallási formáknak a levetkő- zését, amelyeket az Egyház a régebbi korokból magával hozott. Ez önmagában még nem a vallásos szellem szekularizálása. Azonban ma kétségkívül ez az utóbbi is megtalálható a világban. Értjük alatta azt a magatartást, amely az Istenre való hivatkozás nélkül gondolja el az egyéni és közösségi élet felépítését. Figyelembe kell azonban vennünk, hogy az egyes emberekben a hittől való elfordulásnak nemcsak ilyen kultúrtörténeti oka van, hanem akárhány más személyes indítóok is közrejátszik; legtöbbször az élet tragédiáiból fakadó pesszimizmus. Az Egyház azt a feladatot kapta, hogy az Istenbe vetett hitet hirdesse a világban. Ezt eredményesen csak akkor teheti, ha ismeri és helyesen értékeli az embert mindenféle antropológiai vonatkozásban. A konkrét emberi természetet figyelembe véve megkérdezhetjük, hogy egyáltalán megvalósulhat-e az élet teljes szekularizálása? Mint történelmi helyzet, ilyen még sehol teljesen nem alakult ki, s ha szellem alapvető tendenciájára, továbbá ha Istennek, mint a lét teljeseségének és abszolút igazságnak a mindent betöltő szerepére gondolunk, akkor a teljes szekularizációt elvileg sem tarthatjuk lehetségesnek. Természetesen ezzel nem akarjuk a régi apologetikai felfogást egysze- ren ismételni, hogy Isten nélkül nem lehet stabil emberi életet berendezni, hiszen a tapasztalat igazolja, hogy amit a régi időben az egyéni és társadalmi életben az istenhittcl stabilizáltak, azt ma kifejezett teizmus nélkül is elérik. Természetes humanizmusra hivatkozva alakítják ki a jogrendet és az emberi értékek megbecsülését. Számunkra azonban éppen az a kérdés, hogy ebben a „természetes humanizmusban” nincs-e már benne burkoltan az Isten elismerése, s emiatt nem tartjuk lehetségesnek a teljes szekularizációt? A keresztény felfogás az, hogy az élő Isten létéről és üdvözítő akaratáról szóló tanítás mindenkinek szól. Sem spontán, sem elvileg nem vonhatjuk meg a határt, ahol az Istenről szóló tanúságtételnek meg kellene állnia. Azonban számolni kell azzal is, hogy ez a tanúságtétel az emberiség nagy részében gyakorlatilag nem lesz hatékony. A keresztény igehirdetés tisztában is volt vele mindig, hogy nem fog minden embert és minden közösséget kifejezetten kereszténnyé tenni. Az ilyen embereknek mint „anonym keresztényeknek” az üdvösségét mégsem tartotta lehetetlennek. Valami hasonlót tételezhetünk fel a teizmus kérdésében is; gyakorlatilag fennállhat egy széles körű, kifejezett ateizmus, ami azonban a konkrét emberben együtt létezhet egy burkolt, anonym tcizmussal. Ebből viszont az következik, hogy az Istenről szóló igehirdetésnek, minden alapvető és kötelező egyetemessége mellett, számolnia kell a kifejezett ateizmus és a burkolt teizmus együttes előfordulásával s azt az igehirdetés módszerében és formájában figyelembe kell venni. Amikor a zsinat az ateizmus fajtáit emlegette, feltételezte, hogy az isteneszme elutasítása sok esetben egyáltalán nem a világfeletti Isten kétségbevonása, hanem csak egy olyan eszmének az elutasítása, amit az illető ember maga összetéveszt az istenséggel. A téves isteneszme előtt úgy érezheti magát, hogy bálványimádóvá válna, ha elismerné azt az élet abszolút urának. Ugyanakkor viszont emberi magatartásában elismerheti az abszolút értékeket. Ezek előrebocsátásával nem idegenkedhetünk attól a feltételezéstől, hogy a kifejezett teizmust valamilyen elit módjára lehet, sőt talán kell értelmezni. Az elitet nem társadalmi vagy kulturális szempontból fogjuk fel, hanem üdvtörténeti vagy üdvrendi szempontból. Vagyis a teizmus nem úgy jelentkezik, mint elméletileg vagy társadalmilag magától értetődő jelenség, aminek már a primitív emberiségben is ott kellene lennie, hanem úgy, mint magasrendű adomány, s csak azoknál van meg, akik létük végső értelmezéséig előrehatoltak. Tudatában vagyunk az I. Vatikáni Zsinat határozatának, amely szerint az emberi értelem képes az egy Istent megismerni. De ez csak elméleti megállapítás az emberi értelem erejéről. Arról azonban nem mond semmit, hogy az egyes ember a saját körülményei között hogyan használja értelmét. Tehát a teizmust tekinthetjük úgy is, hogy az a nagy tömeg számára nem minden további nélkül elfogadható valóság, anélkül azonban, hogy valakit alapvetően és eleve ki lehetne zárni belőle. Ha a pluralista társadalomban a kifejezett teizmust ilyen elit módon értelmezzük, a jövőben is kétségkívül megtartja vonzóerejét. Az elgondolás módot ad arra, hogy a szellemi szekularizációból folyó ateizmust az üdvrend szempontjából is megértsük. Sok keresztény ember úgy érzi, hogy a kifejezett teizmus magától értetődő valami, amit mindenki átláthat és magáévá tehet. Viszont ugyanakkor látnia kell, hogy számosán más véleményen vannak, pedig nem mondhatók sem értelmileg korlátoltaknak, sem rosszakaratúaknak. Az üdvösség lehetősége fennálhat ezek számára is, amennyiben lelkiismerüket követik és az igazságra törekszenek, jóllehet nem jutnak el az egy Isten kifejezett megvallásáig. A keresztény igehirdetés a hit oldaláról közelítette meg a felfoghatatlan Isten misztériumát s értelmileg igyekezett azt a hívők előtt megvilágítani. Általában ugyanilyen értelmi okoskodással közeledtek a nem hívők felé is. Pedig a kimondhatatlan titok, akit Istennek 258
