Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 1. szám - Cselényi István Gábor: Az elidegenedés keresztény értékelése
Krisztus természetesen nem csupán erről az „általános” készülődésről beszél. A történelmet hordozó emberiség minden tagja személyes résztvevője az Isten országa építésének, mindenekelőtt ember-voltának kiművelésével. A személyiség - és az emberiség - kibontakozásával együtt kell haladnia az erkölcsi kiteljesedéssel. Szent Pál ezt így rögzíti: „Vessétek le a régi embert szokásaival együtt, és öltsétek fel az újat, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul a teljes megismerésig” (Kol 3, 10). A krisztusi ember tehát egy egész világ terhét és felelősségét hordozza vállán: legkisebb cselekedete is kihat a nagy bontakozás összefüggéseire. Minden percben „kilép” önmagából: mer alkotni, nagyot tenni, lemondani a lusta elnyújtózásról. Célt, értelmet ad életének és környező világának, ezzel készíti elő a tárgyi rendet a személyi viszonyok hordozására, utat tár az épülő Isten országa előtt. Amikor Pál apostol azt mondja: „Az egész természet vajúdik... várja Isten fiainak kinyil- vánulását” (Róm 8, 19), felvetíti azt a történelmi távlatot, melyet a megváltott embernek be kell futnia adott szituációktól egészen kozmikus méretekig. A Krisztus-követés, mint látszólagos elidegenedés Az erkölcsi életben így épül ki bűn és megváltás dialektikája. A bűn elidegenedéséből való megszabadulás (a megváltás) látszólagos elidegenedés árán áll elő. Ha Krisztus „nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amihez feltétlenül ragaszkodjék, hanem. . . kiüresítette önmagát és hasonló lett az emberekhez” (Fii 2, 6) - akkor nyilvánvalóan minden ember ugyanígy csak önmaga kiüresítésé- vel, halálig való hűséggel realizálhatja maga számára a megváltás tényét. Ez a kiüresítés a látszólagos elidegenedések vállalása. Krisztus vezérszavai: a szegénység, a szelídség, az igazságkeresés, a türelem, az emberszolgálat nem imponálnak a „világ” emberének, aki a gazdagodásban, az erőszakban, esetleg a csalva- ámítva előrehaladásban, az uralkodásban látja a személyiség kiteljesedését. Erről az ambícióról a keresztény ember lemond. Mindig mer adni viszonzás nélkül (vö.: Lk 6, 35), tud nemes lelkű és becsületes lenni, képes megbocsátani. Az ima, alamizsna, böjt nem külső cselekedet számára, mint az Ószövetség embere számára, hanem Isten nagylelkűségéből való részesedés. Szeret érdek és érdem nélkül. Cselekedete „ingyenes” cselekedet, mert végigvitele nem esik jól az önző akaratnak, erkölcsileg azonban csak így gyűjtheti be az igazi értékeket, a mennyei kincsek gazdagságát. Az „ingyenes” szeretet hősiességét senki sem tagadhatja. A „test embere” számára mindig ott a biztosíték: a megragadható gyönyör, a készpénz, a siker öröme, a kéj, a partner. Az erkölcsi érték nem ilyen kézzelfogható ellenérték. Hívásával szemben az ember mindig egyedül marad s ki kell lépnie önmagából, ha meg akarja valósítani, sőt mintegy önmagából kell kitépnie létének egy darabját, hogy adni tudjon. Nem a vallásos morál tehát a „béres erkölcs", mint Kant nevezte, sőt éppen az igazi távlatától megfosztott nem vallásos erkölcs válhat könnyen azzá. Az is igaz viszont, hogy öntudatlanul is Isten országa felé tájékozódik minden olyan erkölcsi rendszer, mely felismeri az önzetlen szeretet (az embertársi szeretet) követelményét. Az egyes emberek életében legkülönbözőbb módon alakulhat az istenkép és a vallásos élmény, senki sem mentesül azonban a szeretet gyakorlása alól, s épp ezen keresztül áll minden ember vonatkozásban Isten országával. Az anya, aki éjt nappallá téve dolgozik gyermekéért, igazán soha vissza nem fizethetően; az emberiségért, a haladásért életét áldozó tudós; az eldugott falvakban kultúráért harcoló pedagógus, a közösségért égő vezető, a durva szavak közepette is türelmes kalauz, az együttélés súrlódásait békén viselő ember a tömegben; a jólét csendes munkása — mind, mind tanúskodik a szeretet erejéről. 24
