Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 1. szám - Cselényi István Gábor: Az elidegenedés keresztény értékelése
Az ember és ember között tátongó szakadékot csak az élő szeretet képes áthidalni. A szeretet minden embert én-te közösségben, személyes valóságban hoz közel. Az individualizmus ziláltságából az evangélium így hívja minden kor gyermekét a szeretet közösségébe. Ebben a közösségben a hivatások különbözők. Minden emberi hivatás közül legtékozlóbb lehet mégis a szeretetben a keresztény hivő hivatása, hiszen léthatárai felmérésével le tud mondani önmagáról, amikor meri vállalni a hit kockázatát s tudatosan él a többiekért, Isten bennük épülő országáért. Ennek a hivatásnak fáklyavivői azok, akik mindent elhagyva merik követni Krisztust. Végső távlatok A krisztusi tökéletesség foglalata - s egyben a lélek erkölcsi súlyának fokmérője tehát a szeretet. Üdvözítőnk felhívása: „Legyetek tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes”, a szeretet aktusaiban - percről percre ugyan -, de megvalósítható. Amint ugyanis az Atya istenségét nem tartja meg önző módon magának, hanem mindenestül mindent átad a Fiúnak, s a teljes Szentháromság hasonlóképpen látszólag lemond egyedülvalóságáról, szükségszerűségéről, amikor teremt - létet oszt — és a beteljesülés felé hívja a világot, benne az embert is; ugyanúgy az érdek és kényszerűség megtagadásával, az erény szabadságával az isteni szabadság egy morzsáját éli meg az ember. Az Újszövetségben Isten atyasága nem távolodik már hozzáférhetetlen messzeségbe, hanem mindent elsöprő, élő viszony. A teremtő önátadás, a szeretet, mely ad, ingyen ad, magát teljesen adja, egészen önmaga elpusztulásáig, de ezzel szerezve örömet és boldogságot - ez a tökéletesség Krisztussal házunkba érkezett. Azóta értelmet nyer az áldozathozatal, a segítőkészség, az ingyen szeretet. Az üdvösségre készülődés épp ezért nem ámokfutás, hiszen állandó tanúságtételt követel: „Ne szeressünk szóval és nyelvvel, hanem tettel és igazsággal!” — int az apostol. S az emberszeretet már foghatóvá teszi az isteni jelenlétet: „Aki szeretetben él, Istenben él!” (I Ján 3, 24). Nincs tehát ellentmondás felfogásunk szerint „földi” és „égi” ország között. A végtelen felé nyitott lélekben az üdvösség már elkezdődött, már valóság, most jelenlévő - a végső állapot csak a célba érés, kiteljesedés. A szeretet-relációkban kirajzolódik a lélekre a Szentháromság szeretet- közösségének élő képmása. Ez az istenien-emberi miliő, melyet üdvösségszerző cselekedeteinkben a szeretet tesz tapinthatóvá számunkra, teljes öröm forrása s ezért ki tud tölteni egy egész emberi életet. Szemléletünktől idegen az a tragikus és lemondó világkép, melyet Sartre és társai vetítenek elénk. Az evangélium a teljes öröm, a célrataláltság belső békéjének lelkületét árasztja, melyben helyet kap minden nemes emberi érzés és érzelem. A krisztusi boldogságot nem öli meg az „abszurd” tények, a testi és lelki szenvedések hideg valósága. Megváltásunkat Krisztus az emberi sors végsőkig való vállalásával hozta meg, s ez azt jelenti, hogy a fizikai rossz minden megnyilvánulása csak erőpróba az igazi nagyság megszerzéséhez. S amint Krisztus „a halálból tanulta meg az engedelmességet”, úgy mi is emberi sorsunk végsőkig elfogadásával adhatjuk vissza létünket mindenestül Istennek. A látszólagos elidegendés végigélésével így válhatunk részeseivé az időben szétszórt érték-magvak összegyűjtésének - annak a gyökeres és végső beteljesedésnek, melyet a kinyilatkoztatás így ír le: „Az utolsó ellenség pedig, akit megtör (a Fiú), a halál lesz . . . Mikor pedig minden alája lesz rendelve, akkor maga a Fiú is aláveti magát annak, aki mindent alája vetett. Akkor Isten lesz minden mindenben” (I Kor 15, 25-28). A teremtés és az emberi lét látszólag Istentől elidegenedő görbéje így tér vissza s kapcsolódik bele az örök isteni szeretet-áramlásba. 25
