Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)

1968 / 4. szám - Boda László: Világmodellek és túlvilág

valami érzékentúli valóságszférából. Weyl úgy látja, hogy érzékelhető világunk „valami rajta kívül állóra mutat”. Neunberg arra következtet, hogy a fizika olyan hegycsúcsra ért, „ahonnan kilátás nyílik egy titokzatos más világba”. Az érzékek világa föltételezi az érzéklés határain túli valóságszférát.

Paul Dirac angol atomfizikus külön hipotézissel kísérli meg, hogy magyarázatot adjon arra a rejtélyes létformára, amelyet azóta az anyagi világ „túlvilágának”, „alvilágnak”, „ellenvilágnak” neveznek. Dirac magyarázata szerint világegyetemünk elektronjai és protonjai csupán „lyukak” ebben a láthatatlan és érzékeink előtt rejtve maradó, ellenenergiájú „elektrontengerben” [5]. - Hogy milyen fizikai és matematikai meggondolások vezették őt ehhez a meglepő feltételezéshez, arra itt nem térhetünk ki. Az pedig, hogy valami hiány volta révén lesz számunkra érzékelhetővé, egyáltalán nem képtelenség. Az üvegre karcolt ábrákra gondolhatunk, ahol a hiány (vájat) eredményezi a vonalak érzékelhetőségét. Igaz, hipotézisről van szó, de ami gondolatmenetünk szempontjából fontos, azt Dirac elgondolása jól érzékelteti. Mert alapvető szemléleti fordulat áll itt előttünk. A múlt században egy fizikus érthetetlennek találta volna, ha valaki az atomok keletkezéséről vagy megszűnéséről beszél. Dirac problémája viszont épp az: miként lehet tartós észleled állapotban az elektron és a proton? Miért nem hull vissza az érzékelhető az érzékelhet etlenbe?

Érdekes, hogy materialista filozófusok is foglalkoznak ezzel a problémával. Naan pl. a diraci „alvilág” fogalmából kiindulva feltételezi, hogy abban visszafelé folyik az idő (ellenvilág!). Meljuchin nálunk is megjelent könyvében viszont azzal a lehetőséggel számol, hogy „az általunk most észlelt világ valamilyen elvileg más materiális állapotból jött létre,.... s ebben az előző állapotban a maiaktól teljesen eltérő törvényszerűségek uralkodtak”. „Még azt is feltehetjük - mondja könyve végén -, hogy azokat az elméleti problémákat, amelyekkel manapság küszködik az emberi elme, más világokban és más alakban már nem is egyszer megoldották valamiféle értelmes lények” [6].

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy neves elméleti fizikusok szerint az üresnek vált térköz (a vákuum) nem a „semmi” (Winter), hogy a láthatatlan „éter”-rel újra számolnunk kell (Jánossy), hogy Eddington a hatáskvantumokat mint a „túlvilág üzeneteit” értelmezi, akkor logikusnak kell tartanunk azt az alapvető megkülönböztetést, amellyel a valóságot ma „érzékelhetőre” és „érzékelhetetlenre” osztjuk. Egyúttal megsejtjük azt a mélyreható változást, amely a klasszikus fizika világképének lebontása óta végbemegy. — Vajon mondható-e ezek után, hogy érzékelhető világ- egyetemünk dimenziói véglegesek és felülmúlhatatlanok?

A dimenziók rejtvénye

Napjainkban sokat olvashatunk arról, hogy világunk dimenziói kitágultak. De mit jelent a dimenzió? Szó szerint „méretet”, „mértéket”. A geometriából ismert fogalmak: az egydimenziós vonal, a kétdimenziós sík, a három dimenziós tér. Az is köztudott, hogy az Einstein-Minkowski-féle relativitás-elmélet az időről mint „negyedik” dimenzióról beszél (tér-idő kontinuum) [7]· De lezárulnak-e ezzel a lét dimenziói? Nem beszélhetünk-e bölcseletileg magasabb dimenziójú vagy immenziós létszféráról? Egyáltalán: meddig fokozhatok a dimenziók és milyen alapon?

A matematika ismeri a többdimenziós tereket, ez azonban nem jelenti azt, hogy pl. egy kilencdimenziós matematikai térnek valós fizikai tér is megfelel. A bölcseletnek mindenképpen le kell térnie a matematika és a fizika útjáról a saját útvonalára, amikor a dimenziók fokozásának lehetőségét fölveti. Számára aránylag egyszerű eljárásmód kínálkozik a következő elvben: magasabb dimenziót kell fölven215