Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 4. szám - Boda László: Világmodellek és túlvilág
szigorú természeti törvényeivel. A létezés legszilárdabb valóságainak az atomok tűnnek. Ezekből épülnek fel az élőlények, közöttük az ember is. Descartes ugyan elismeri a lélek szellemiségét, de a testben csak atomokból épült automatát lát (az ember „automaton spirituale”), a biológiai élőlényeket pedig bonyolult konstrukciójú gépeknek véli. Mások szerint csak atomok vannak. Az ember e szemlélet tükrében voltaképpen a Természet által produkált, atomkonstrukciójú „gép-ember” (vö. Lamettrie L’homme machine-ja). A teológus e világkép előtt nyilván idegenül áll, és száműzöttnek érzi magát. Isten létére ugyan még következtetni tud (a kozmikus gépezetet meg kell indítani az „Ösmozgatónak”); Isten teremtő és világfenntartó tevékenysége azonban már szembe kerül az „örök atomok” elméletével, és a túlvilág számára nem marad „hely”. Kant és a pozitivizmus annyiban jelent módosítást, hogy sajátosan értelmezett agnoszticizmussal egyaránt megismerhetetlennek tartja a világot önmagában (Ding an sich) és a túlvilágot. Aki azonban összefüggést keres a két világ-modell között, mint Newton tanítványa, Clark, az meghökkentő következtetésre kényszerül. Clark azonosította a teret Isten mérhetetlenségével. Ebben a világképben tehát olyan „színpad” áll elénk, amelyen az Alkotó misztériumdrámájának csak földi felvonásai adhatók elő, de ezek is inkább csak „bábjáték” formájában (minthogy a szereplők öntevékenysége sokak szemében illúziónak tűnik). Mindez nyilván a merő immanencia szemléletének kedvezett. A szándékában nemes, tiszta tudományos alapokra építendő valóság-modell el nem ért ideál maradt. Az abszolút térben és végnélküli időben mozgó végtelen számú atom véletlentől vagy szükségszerűségtől irányítót játéka nem bizonyult maradandó szemléletnek. A modern fizika világképe és a túlvilág Az atomfizika és a relativitás-elmélet új világképet bontakoztat ki előttünk. A belőle adódó következtetéseket ma még nem vagyunk képesek hiánytalanul levonni sem fizikailag, sem teológiailag. Vannak azonban már kész eredmények is. Mindenesetre az elénk táruló világkép sokkal rejtélyesebb, mint azt a XIX. sz. fizikusa gondolta. A modern fizika érvénytelenné nyilvánítja az abszolút tér és végnélküli homogén idő fogalmát. Keletkező, fejlődő, táguló világegyetemmel számol, amely nem meríti ki a végső valóságot. Kvantumosnak ismeri a fizikai energiákat, az anyagot pedig kétarcúnak (tömeg-hullám). Ha ebben a világképben a metafizikai létszféra (Isten, túlvilág) lehetőségét és szerepét keressük, szembe találjuk magunkat a dimenziók problémájával. A tér—idő egységben kibontakozó világegyetem ugyanis nem meríti ki a teljességet. Keletkezésében másra utal. Ha pedig az elemi részecskék világát kutatjuk, szintén erre a következtetésre jutunk. A kérdéssel foglalkozó fizikusok ugyanis megállapítják, hogy minden anyagi részecske sajátos hullámjelleggel bír. A helyváltoztató mozgás helyébe a „térrezgés” lép, a folyamatosság helyébe a kvantáltság. Bármilyen különös, de emberi testünk és a természet tárgyai sem léteznek végső megjelenésükben folyamatosan, hanem megszakítottan. Mindez azonban olyan kicsi időegységekben történik, hogy a periodikus térállapotváltozás érzékeink elé egy egységes, folyamatos világot állít. Ennél sokkal nyersebb rezgést is folyamatosnak érzékelünk (pl. a neoncső fényét). Jogos a kérdés: vajon az érzékelhető létszféra kimeríti a valóságot, vagy más létréteg húzódik meg a térrezgés jelenségei mögött? A klasszikus fizika világképe az atomoknál eljutott a végpontig. Ez egyet jelentett a immanens valóságmagyarázattal. A mai szemlélet azonban a transzcendencia felé mutat. Neves fizikusok megállapítása szerint érzékleti világunk mintha kinőne 214
