Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 4. szám - Szennay András: Tudomány és vallásos hit
boldogságvágy foglyai vagyunk. E tényt pedig csakis úgy tudjuk belső kiegyensúlyozottsággal elviselni, ha hiszünk abban, aki köztünk élt, örült, szenvedett, meghalt, de föltámadott. Aki élt és él. Aki többé nem hal meg. . . Olyan kell, hogy hitünk legyen, mint Ábrahám atyánké volt. A tudományok az embert ma még nem ismert, nem is sejthető utakra vezethetik. Az úton sok szépet és nagyszerűt tehetünk magunkévá. De érhet sok megpróbáltatás is. És mindez egzisztenciális fontosságú marad számunkra. Eredmények és kudarcok egyaránt. De azt, hogy mi vár az út végén, hogy örömök és szenvedés, reménység és kétségbeesés között mi vár ránk ottan: ezt csakis az Abrahám-hit tárja föl előttünk. Az a hit, amely az elrejtett, a mindig nagyobb és ígéretét mindig megtartó Istenben horgonyoz. Semmiféle tudományos és technikai eredményhez nem kapaszkodhatunk úgy ma, a 20. század végének emberei, mint a mindig biztató, a munkára küldő, s egyben hittel megajándékozó Istenhez. Ahhoz, aki útra indít és - láthatatlanul bár - de előttünk jár, hív az úton maga felé. A „vigasztalások könyve” számunkra, hivő emberek számára nem a sebészet, sem a magfizika vagy épp biológia könyvtárra menő szakirodalma, hanem az, ahol ezt olvashatjuk: „Ki ragadhat el minket Krisztus szerététől? Nyomor vagy szükség, üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard? . . . Biztos vagyok abban, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendők . . . sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, mely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van” (Róm 8, 35. 38-9). Kétségtelen, hogy az ember útja a történelem folyamán egyben munkájának, tudományos erőfeszítéseinek útja is marad. S ezen az úton, ha fogunk vagy vesénk fáj, nem „hinni” fogunk, hanem orvoshoz megyünk. Ha pusztító éhség vagy háború réme gyötör, a tudomány és emberi összefogás erejét kell mindenkor latba vetnünk. Az ember naggyá válik, óriássá nö munkás, tudományos erőfeszítéseinek útján. Óriássá, de nem Istenné. Nem azzá, akiről tudjuk, „hogy nagyobb szívünknél: ő mindent tud” (1 Jn 3, 20). Igen, Isten ismeri tudományos előrehaladásunkat, de ismeri fogyatékosságunkat, tehetetlenségünket is. S már pusztán azzal, hogy mindezt „ismeri”, közelebb van hozzánk, mint mi, mindent büszkén tudni vélő önmagunkhoz. Földi feladataink végzésében, tudományunkban is úton vagyunk. Ezen az úton- járásban sok a vajúdási fájdalom. Olykor vasmarokkal kapaszkodunk tudásunk eredményeibe, tán épp azért, mert mi is azt érezzük, amit Krisztus: az Isten elhagyott (Mt 27, 46). De szabad-e csodálkoznunk azon, ha sorsunk épp az ő sorsa? Nem épp ez a biztos és ígéretes út, a cél, a teljesség felé vezető egyetlen út számunkra? JEGYZETEK 1. N. Luyten: Wissenschaft und Mensch, in: Freiburger Zf. f. Phil. Theo!. 1966/7. 329-40. 2. Die Begegnung von Naturwissenschaft und Humanismus als Aufgabe der Universität, in: Universität und moderne Welt, Berlin (De Gruyter) 1963. 161. - 3. Die Tragweite der Wissenschaft, Stuttgart (Hirzel Verl.) 1966. I. - 4. I. m. 3. 1. - 3. Kosmos, 1965. június (id. MÉRLEG 1965. 167). - 6. Vö. Schütz A.: Szellemi szintézis és vallás (Őrség 30. 1.) - 7. Wissenschaft als Konfession? in: Dokumente d. Paulus-Gesellschaft, Bd. II. 141. - 8. N. Luyten, i. h. 339. 1. - 9. Relig. Reden I. 89. - E tanulmány részlet a szerzőnek a trieri teológiai fakultáson 1968. iúl. j-én tartott vendégelőadásából. 211
