Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 3. szám - FIGYELŐ - Csanád Béla: Afrika ígérete
AFRIKA ÍGÉRETE Egészen csöndben, minden nyilvános ünneplést elhárítva maguktól, alapításuk százéves jubileumát ülik Afrika misszionáriusai, a Fehér Atyák. Száz évvel ezelőtt csak nagyon kevesen sejtették, hogy alapítójuk, Allemand Martial Lavigerie, Algír érseke karizmatikus, prófétai küldötte Istennek. Ma, a II. Vatikáni Zsinat után mindjobban megerősödik az a vélemény, hogy Lavigerie a modern egyház történelmének egyik legnagyobb alakja. Aki ismeri az egyház missziójának és Afrika történetének utolsó száz évét, egész biztosan csatlakozik ehhez a véleményhez. Lavigerie pályájának kezdete még nem árul el semmit misszionáriusi hivatásáról. Többek közt Szíriában, majd Rómában működik, ta- nárkodik, aztán Nancyba nevezik ki püspöknek. Ezek az évek modern, szentéletű embernek mutatják, különösen naneyi reformjai, történelmi jelentőségű tevékenysége azonban csak 1867-ben teljesedik ki, amikor Algír érsekévé nevezi ki a pápa. Első feltűnő jele egyetemes elhivatottságának, hogy mindjárt a megérkezése után kijelenti: nemcsak az európaiak püspökének tekinti magát. Manapság egy ilyen kijelentés magától értetődő dolog lenne, akkoriban azonban, a nacionalizmus partikuláris törekvéseinek és a feltörő európai kapitalizmus térhódításának az idején nem volt ez így. Alig foglalja el érseki székét, kolera tizedeli az országot, különösen a szegény arab lakosságot, majd a sáskajárás következtében éhség támad és kitör a pestis. Az utcán éhező arab gyerekek kóborolnak, nagy csapatokban. Lavigerie melléjük áll, velük együtt éhezik, eladja drága ruháit és főpapi díszeit, és koldul, hogy segítsen az éhező gyermekeken, akik közül kétezret szedett össze. A muzulmánok bámulják hősiességét és kijelentik: „Ha minden keresztény pokolra jut is, a nagy Marabut biztosan nem.” Az egész klérus és az összes apácarendek támogatják munkáját, s velük együtt csodálatos példáját adja a keresztény szociális szeretetnek. A szeretet művének a sikerén fellelkesülve, az érsek még nagyobb feladatra szánja rá magát: Afrika megtérítésének a munkájába kezd. Algériát mindig is Afrika kapujának tekintette. Elhatározza, hogy amennyiben rajta áll, vissza állítja a korai afrikai kereszténység ragyogását, és az evangélium fényét kiterjeszti a kontinens végső határáig. Ehhez a munkához azonban apostolokra van szüksége, olyan emberekre, akik nem vállalnak közösséget a gyarmatosító európaiakkal, hanem afrikaivá tudnak lenni minden afrikai nép között. 1868-ban jelentkezett az első három vállalkozó szellemű teológus erre a munkára az érsek szemináriumi növendékei közül. Hallottak főpásztoruk terveiről, és felajánlják szolgálataikat - mondották a fiatalok. Egy év múlva újabb négy jelentkező akadt. 1869-ben, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén öltöztette be az érsek a hét fiatalembert az afrikaiak jellegzetes fehér ruhájába, amelyről Afrika misszionáriusait „fehér atyáknak” nevezték el. Megindult a misszionáriusok toborzása és kiképzése. 1878-ban az érsek elérkezettnek látta az időt, hogy az egyház nyilvánossága elé lépjen tervével. Memorandumot készített, amelyben szembe fordult II. Lipót belga király Brüsszeli Konferenciájának afrikai vonatkozásaival, a memorandumot elküldte a pápának, s egyben kérte öt, hogy küldje ki az első, világi hatalmaktól független missziós csoportokat Közép-Afrikába. IX. Pius 1878. február 2-án elhunyt, s Lavigerienek a választ XIII. Leo pápa adta meg: pápává választása után (február 20.) a negyedik napon kinevezte az algíri érseket egész Közép-Afrika apostoli delegátusává. Lavigerie első misszionáriusai még az év tavaszán elindultak az addig meglehetősen ismeretlen Afrika bensejébe. 1879 januárjában néhányan közülük már Tanganyikában táboroztak, egy másik csoport pedig megalapította a híres ugandai missziókat. Szinte hihetetlen erőfeszítések és szenvedések rejlenek ezek mögött az egyszerű adatok mögött. Töretlen utakon járnak, vadak és ellenséges érzületű emberek között. Ismeretlen betegségek támadják meg őket. Néhányan a cél előtt meghaltak, az első két karavánt (1875-ben) lemészárolták a pusztában, mások egy-két évi munka után vártanúhalált haltak. Legismertebbek közülük az 1886-ban megölt ugandai vértanúk. Ha az egykorú misszionáriusi feljegyzéseket könyvalakban kiadnák, talán ez a könyv lenne a világ legizgalmasabb olvasmánya. Lavigerie műve a nehézségek ellenére is nagyszerűen fejlődik, mert nem emberi ügy lett belőle, hanem Isten és az egyház műve. A pápa 1882-ben bíborossá nevezte ki az érseket, s amikor 1892-ben Lavigerie bíboros az örökkévalóságba költözött, Afrikában már 235 fehér atya hirdette Krisztus evangéliumát. Napjainkban számuk 4 ezer körül mozog. Jórészt az ő munkájuk eredménye, hogy 1913-ban megtörténhetett az első „fekete” pap szentelése, 1939-ben kinevezte a pápa az első néger püspököt, és XXIII. János pápa 1960-ban az első fekete bíborost, Laurean Rugambwat. Afrika misszionáriusainak elvi és gyakorlati álláspontja: mihelyt lehet, átadni az egyházak vezetését afrikaiak kezébe. A zsinat befejezésekor több mint 20 afrikai püspök ült az atyák között; közel 1000 benszülött afrikai pap, félezer szerzetes testvér és több mint 2000 fekete szerzetesnővér működött Afrikában. A kateké- ták száma 15 ezer fölé emelkedett. A fehér atyák munkája természetesen nem fejeződött be száz év eredményeivel. Az „aratnivaló” még mindig nagyon sok, hiszen 190
