Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 3. szám - Nyíri Tamás: Hogyan beszéljünk Istenről?
jellegzetesebb folyamata, az elvilágiasodás közben. Az Isten haláláról beszélő teológusoknak elvitathatatlan érdemük azonban, hogy egyfelől érzékeltetik, milyen vallási bizonytalanságban élünk, másfelől felhívják a figyelmünket arra, hogy milyen problémát jelent az elvilágiasodott társadalomban élő embernek az Isten-közvetítés, és felvetik azt a kérdést, hogy milyen feltételei vannak az Istenről való beszéd lehetőségének? Ennek megfelelően tanulmányunkban először azzal a szociológiai jelenséggel foglalkozunk, amelyet elvilágiasodásnak mondanak, majd válaszolunk arra a kérdésre, hogy mi közvetíti Istent az elvilágiasodott világban. Végül néhány nyelvfilozófiai észrevételt teszünk az Istenről való beszéddel kapcsolatosan. Mit értünk elvilágiasodáson? Elsősorban az elvilágiasodás szó jelentése szorul tisztázásra. A szekularizáció kifejezést eredetileg jogi összefüggésben használták. Azt a folyamatot jelentette, melynek során bizonyos személyeket, tárgyakat, vagy területeket kivontak az egyházi joghatóság alól. A szekularizálódáson - vagy magyar szóval az elvilágiasodáson — azt a társadalmi folyamatot értjük, melynek során egyre több társadalmi intézmény önállósul, a társadalmi berendezkedések egyre nagyobb számban függetlenülnek az egyházi vagy vallási befolyás és gyámkodás alól. A szekularizáció világnézetileg semleges fogalom, mert semmit sem tartalmaz az elvilágiasodás folyamatának jogos vagy jogtalan voltáról. Az emberi társadalom nagykorúságát, önállóságát, öntörvényű berendezkedését keresztény szempontból is örömmel kell üdvözölnünk. Már XII. Pius pápa is ilyen értelemben beszélt a társadalom egészséges és jogos laicizá- lódásáról [10]. Az elvilágiasodást akkor sem mondhatjuk egyházellenes folyamatnak, ha ténylegesen a megkereszteltek jelentős rétegének elkeresztényietlenedését, a papi és szerzetesi életforma iránti érdeklődés csökkenését, a vallási szertartások iránti érdektelenség ijesztő növekedését vonja maga után. Az elvilágiasodás nem tévesztendő azonban össze a szekularizmus ideológiájával. Ez utóbbi ugyanis nem csupán a világ és a társadalom nagykorúsodását és önállósulását jelenti, hanem egyház- és vallásellenes eszme, amely károsnak és feleslegesnek tartja a vallást és az egyházat [i i]. Az elvilágiasodás megfosztja a világot természetfölötti varázsától és isteni ragyogásától. Congar szavaival élve, a mai világ már nem „divinizálbató”. Az ókori világ még tele volt istenekkel. Azt írja Szt. Pál a görögökről, hogy „sok istenük és uruk van” (i Kor 8, 5). A világ keletkezéséről szóló mítoszok valójában az istenek születését mondják el (vö. Hésiodos: Istenek születése). A görögök számára a természet az „isteni” megjelenése (doxa theou), Isten pedig a világ immanens rendje, önszabályozó képessége. Ezzel szemben a mai embernek a világ egészen profán. Isten nem hézagpótló, nem afféle kisegítő megoldás, mint amilyennek még Newton is gondolta, ö még úgy képzelte, hogy Isten közvetlenül irányítja és karbantartja azoknak az égitesteknek a mozgását, amelyeket ő alkotott. Ennek az volt a gyakorlati következménye, hogy annyiban hivatkozott Istenre, amennyiben a természet- tudomány valamit még nem tudott megmagyarázni. Newton törvényei megmagyarázták a bolygók elliptikus pályán történő mozgását, de nem okolták meg azt, hogy a perturbációk ellenére is ugyanazt a pályát futják be. Newton még arra következtetett ebből, hogy Isten esetről esetre közbelép és helyreállítja a naprendszer egyensúlyát, ha az kezd felborulni. Ügy állította elénk Istent, mint egy kozmikus szerelőt, aki időnként meghúzza a csavarokat, s szorgalmasan javítgatja a gondatlanságból eredő hibákat. A mai embertől már egészen távol áll az ilyen szemlélet. A világ- egyetem természettudományos leírásában ugyan még mindig akadnak hézagok, de ezek nem olyanok, hogy szükségessé vagy hasznossá tennék a természettudományban 155
