Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 3. szám - Gál Ferenc: Elgondolások az áteredő bűnről
kodott Ádámtól Mózesig azokon, akik nem vétkeztek Ádám törvényszegéséhez hasonlóan”. Ha az apostol csak azt akarta volna állítani, hogy az emberek személyes bűn nélkül, tehát pusztán az eredeti bűn miatt is meghalnak, elég lett volna hivatkoznia a gyermekekre. De nem ezt teszi, hanem a Mózes előtti homályos korra hivatkozik, hogy a halál ott is pusztított. Vagyis úgy látszik, hogy az apostol nem csupán az eredeti bűnről akar beszélni, hanem arról, hogy az emberek mindig bűnösök voltak, mert ahol nem volt kifejezett isteni parancs, mint Ádám esetében, ott saját lelkiismeretük törvényét hágták át. Valóban nem tagadható, hogy az apostol itt elsősorban Krisztus egyetemes megváltói kegyelméről beszél, amely minden bűntől megszabadít bennünket. Ezért még olyan mérsékelt exegéta, mint O. Kuss is úgy véli, hogy a Róm 5, iz-t nem szabad csak az eredeti bűnre vonatkoztatni. A „mindnyájan vékeztek” kifejezésében a személyes bűnök is benne vannak [14]. Természetesen itt már jelentkezik a kérdés, hogy milyen összefüggés van az eredeti bűn és a halál között, vagy a világ bűne és a halál között? Ha a halál az áteredő bűn büntetése, akkor könnyen érthető, hogy miatta a gyermekek is meghalnak. De ha a személyes bűnöké is, akkor hogyan vonatkozhat a gyermekekre? Erre a kérdésre később térek ki, az első ember különleges adományainak tárgyalásánál. Most csak a legszélsőségesebb véleményt ismertetem, H. Haag-ét. A teremtés története szerint az ember Istentől kapja létét, de a földből való, tehát oda kell visszatérnie. A halál tehát természetes jelenség, adva van az ember test-lélek összetettségével. Pál apostol a Róm 5, 12-ben nem tér ki a bűn vagy a halál öröklésének fogalmára. A bűnről csak azt állítja, hogy a világba lépett, a halálról pedig azt, hogy minden ember osztályrésze lett. Legföljebb arról lehet szó, hogy a bűn következtében más lett a halál átélése az ember számára. Haag szerint a „halál” az egész fejezetben a „bűn” magyarázata, vagyis nem csupán a testi halált jelenti, hanem általában a természetfölötti élet elvesztését [15]. A Róm 5, 12-14 értelme pedig ez lenne: „A halál mindenkit elért, mert mindenki vétkezett (12 v). Valóban Ádámtól Mózesig is volt bűn a világban (13 a). Mivel azonban - mondja az ellenvetés - törvény nélkül (ami akkor még nem volt) a bűn nem számítódik be, azt kellene várnunk, hogy az akkori embereket a bűn büntetése, a halál nem érte (13 b). Valójában azonban a halál Ádámtól Mózesig is uralkodott az emberek fölött, akkor is, ha Ádámhoz hasonlóan nem hágtak át kifejezett parancsot (14 a). Ezzel Pál számára világos, hogy Ádám után nem volt olyan történeti korszak, amelyben az emberek nem követtek el személyes bűnöket” [16]. Magától értetődik, hogy Haag a 12. vers elejét is így fordítja: „amennyiben mindnyájan vétkeztek”. Így számára a „világ bűne” mint adottság igazolható a Szentírásból, tehát mindazt, amit a bűn büntetésének veszünk, nem szabad csupán Ádám bűnének terhére írni. Úgy látszik, mintha ebbe az irányba mutatna az apostol stílusa akkor is, amikor pl. a „test” bűnös állapotát nem hozza kapcsolatba az első emberrel (Róm 7, 14-24), vagy amikor ilyen kijelentést tesz: természetünknél fogva a harag fiai voltunk (Ef 2, 3). Ha azonban a „világ bűne” áll szemben a megváltással, abban is magyarázatra szorul az egyes ember, főleg a gyermek „bűnösségének” kérdése, hiszen személyes bűn csak azokban lehet, akik személyes döntéssel fordulnak el Istentől. Az Egyház viszont az említett karthágói zsinat szerint a gyermekek keresztségét is úgy értelmezte, hogy az szükséges „a bűnök bocsánatára”. A hagyományos teológia Ádám akaratában és a vele való kapcsolatban kereste a magyarázatot. Ma sokan úgy látják, hogy a „világ bűne” lehetőséget ad a szélesebb körű magyarázatra. A helyzethez kötött állapot Föntebb láttuk, hogy a Szentírás ismeri a bűnben való szolidaritást. Ennek alapján P. Schoonenberg, a Mysterium salutis c. most megjelenő nagy dogmatika egyik 149
