Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 3. szám - Gál Ferenc: Elgondolások az áteredő bűnről
munkatársa, megpróbálja az áteredő bűn állapotát úgy magyarázni, mint helyzetből adódó meghatározottságot (Situiert-Sein). Az ember helyzetét nemcsak a fizikai környezet határozza meg, hanem a más személyekkel fennálló szellemi kapcsolat is. Sőt a jelen üdvrendben az isteni életnek az a kitárulása is, amit kegyelmi rendnek nevezünk, s ami a teljességét Krisztusban érte el. A személyek kölcsönhatása helyzetet, szituációt teremt. Az egyik ember szabad tettéből elindul a felhívás és arra a másik szabad tettel válaszolhat. A felhívás abban áll, hogy értékeket, szabályokat tár eléje, jó vagy rossz irányba. Tettem nem közvetlenül váltja ki a visszahatást, hanem olyan helyzetbe hozza a másikat, hogy reagálnia kell. A Teremtő akaratából az emberiség egy közösséget alkot, amelynek nemcsak biológiai életformája van, mint az állatoknak. Sőt nem is csak valamilyen erkölcsi életformára rendelt közösség, hanem olyan, „amit a szeretetben a legmélyebb emberségre kell nevelni és vezetni” [17]. A tökéletességre való törekvés, mint cél, adva van személyes természetünkkel és azt a tökéletesedést a közösségben kell elérni. Az egymásért való felelősség tehát a természetnek is követelménye. Bennünk van a felhívás és az adottság, hogy egymást az emberi cél felé irányítsuk. Ez a közvetítő szerep megmarad akkor is, ha Isten természetfölötti célt jelöl ki, sőt maga a közvetítés is új színezetet kap a kegyelmi rendben. Az üdvösség története igazolja, hogy az ember és a teremtett világ minden kegyelmi közlésben szerepet játszik. A kinyilatkoztatás ismeri a ,,korporativ személyiségeket”, akik Isten előtt az egész közösséget képviselik. Ábrahám „atyánk lett a hitben” (Gál 3, 7), Keresztelő Jánosnak mindenki számára tanúságot kellett tennie (Jn 1, 7), az Adám-Krisztus párhuzam pedig az egyetemes közvetítést jelzi. De akkor fordítva is áll a tétel: a kegyelem elutasításának, a bűnnek is megvan a fosztó hatása az embertársakkal való viszonylatban. Olyan helyzetbe hozza őket, ahol hiányzik az a kegyelem, amit éppen nekünk kellett volna közvetítenünk. Kétségtelen, hogy az első embernek különleges szerep jutott ennek a kegyelem nélküli helyzetnek a megteremtésében, de a bűnben való szolidaritás tétele alapján feltételezhetjük, hogy a személyes bűnök növelték azt, s így az egyes ember számára, sőt az egész emberiség számára előállt egy helyzetből adódó meghatározottság, amelyben már nemcsak Ádám akaratának van része. Az Isten akaratával való szembenállás és a kegyelem visszautasítása a csúcspontját Krisztus kereszthalálában érte el, amit Guardini „második bűnbeesésnek” nevez [18]. Tehát beszélhetünk az üdvösség elutasításának történetéről is, nemcsak az üdvösség történetéről. Mivel Krisztus minden kegyelem forrása, keresztrefeszítésében teljesen és végérvényesen megtörtént a kegyelem visszautasítása. Ezzel tetőződött a világ bűne s a földi ember egészen magára maradt. A bűn helyzetéből adódó meghatározottság vonatkozik a gyermekekre is, hiszen ők is annak az emberiségnek a tagjai, amely szolidáris mind a kegyelemben, mind a bűnben. Továbbá, mivel az üdvrend egységes, elvileg az első bűntől kezdve megvolt a teljes visszautasítás, ezért kezdettől fogva érvényes volt, hogy aki beleszületik ebbe a közösségbe, emberi mivoltánál fogva nem birtokolja a természetfölötti életet. A lét dialektikája úgy alakult, hogy Ádám gyermeke a halál martaléka, az életet a Megváltó jelenti. A megigazulás úgy történik, hogy a keresztségben, ami a hit kifejezése, meghalunk a bűnnek és újjászületünk a természetfölötti életre. A monogenizmus Már előbb említettük, hogy egy dogmát csak az eredeti értelem megtartásával lehet mélyebben átgondolni vagy új szempontok szerint megvilágítani. Csak ennek előrebocsátásával lehet felvetni a kérdést, hogy az egy őstől való származás milyen kapcsolatban áll az eredeti bűn dogmájával. A Humani generis enciklika (1930) még 150
