Szolgálat 87. (1990)
Tanulmányok - Szabó Ferenc: A kétségbeesett remény prófétája
eljutott a salamancai rektor, a keresztény kinyilatkoztatás elemeivel van áthatva, mert számára egyedül a hús-vér ember feltámadása adhat értelmet a világ történetének és az egyes ember sorsának. Bármilyen hiányos is üzenete, a XIX. századvégi és a XX. század eleji Európának szüksége volt erre." (M 93) A következőkben ezt az összefüggést szeretném illusztrálni Unamuno szövegeivel, főleg a Diario és a Sentimiento tragico jórészt egymásnak megfelelő gondolataival, vallomásaival. A Diario egyik vezérmotívuma Szent Pál megtérése; ehhez hasonlítja Unamuno a saját "holdfényes damaszkuszi útját". Érezte, hogy Isten valóban hívta őt, hogy "felébredjen" az álomból, hogy lelkileg újjászülessék, megtisztulva bűneitől. "A halál félelme a bölcsesség kezdete" - írta Naplójába, módosítva az írást, amely "Isten félelméről" beszél. Felfedezi, hogy elérkezett születése órája, de ez a partus mortis. Pedig egész lényével, minden idegszálával és lelke legmélyebb indulatával az öröklétre, az élő Istennel való örök életre, feltámadásra vágyakozik. Ezt nemcsak filozófiai reflexióval keresi; a materializmus és pozitivizmus kritikájával; a racionalista teizmus, ill. a racionalista istenérvek kritikájával előkészíti az utat a hit, remény és szeretet "más rendbe tartozó" megismerésének. Úgy tűnik azonban, hogy az "isteni erények" értelmezésében nem követte a katolikus tanítást. Más kérdés az, hogy Unamuno, az ember, a keresztény, lelke mélyén hogyan és mit hitt, remélt és miként szeretett. Ez az Isten és az ő titka. "Eszemmel egy racionalista Istent kerestem, aki, mivel puszta eszme volt, elpárolgott... Eljutottam így a Semmi-Istenhez, ahova a panteizmus vezet, és a tiszta fenomenizmushoz, ami minden ürességérzés gyökere. Nem éreztem az élő Istent, aki bennünk lakik, és aki szeretettettei révén nyilatkoztatja ki magát nekünk, nem pedig a hiábavaló gőgös fogalmak révén, egészen addig a pillanatig, amikor szívemen kopogtatott és a halálszorongásba merített." (J 24) Unamuno gyakran hivatkozik "a tragikus lelkületű amszterdami portugál zsidó", Spinoza ismert gondolatára: a szabad ember a halálra gondol a legkevesebbet; de hozzáfűzi: "csakhogy az ilyen szabad ember halott ember, aki az élet rugójától szabad, nincs benne szeretet; a szabadságnak rabszolgája ő. Az a gondolat, hogy meg kell halnom, s az a talány, ami a halál után vár rám, szüntelenül fáj a tudatomnak." (T 41; vö. T 33, és ugyanez a gondolat a Naplóban, J 25). "Az alázattal az ember eljut az egyszerűek bölcsességére, ami nem más, mint hogy az ember békében él önmagával és a világgal, az Úr békéjében, 58
