Szolgálat 85. (1990)
Halottaink - Dr. Dobos János (Marosi Endre)
Hazatérte nyugodt volt. A végén már nem ismerte meg az embereket, és két napig önkívületi állapotban volt. Kimúlását legjobban a közismert kifejezéssel jellemezhetjük: "Elszenderült az Úrban." Temetésén az esó's idő' ellenére összegyűlt sok hívó' mindennél jobban igazolta, mennyire becsülték benne a mintaszerzetest, a jóságos papot és a buzgó hithirdetó't. Maron József SJ Dr. DOBOS JÁNOS (1913-1990) Január 20-án, szombaton délben a mára ma rosszigetipiaristaplébániatemplom nem tudta befogadni a híveket. Azt temették, aki 36 éven át volt lelkipásztoruk, mondhatjuk nyugodtan Máramaros főpapja. Körülbelül 70-80 paptestvér koncelebrált. A temetést utóda, Reizer Pál fó'esperes irányította. A főpásztort gyengélkedése miatt Szabó János kanonok képviselte, aki a szatmári teológia utolsó éveiben növendéke volt a halottnak. Beszédében kiemelte az elhunyt fó'esperes-kanonok erényeit, papi munkásságát. A volt káplánok nevében Gindele Tibor esperesbeszélt. "Koronás fó'nek" nevezte a halottat, aki becsülettel viselte a tisztségeket, de hordozni tudta a mellőzést, a meg nem értést is. Végül Hotico Vasile, az újraalakuló görögkatolikus máramarosi főesperesség nevében román nyelven köszönte meg mindazt, amit a fó'esperes tett a pásztor nélkül maradt görögkatolikus román hívekért, olykor még szabadságát is veszélyeztetve. Emberemlékezet óta nem látott a város ilyen menetet: hangosan imádkozva, énekelve, menetben vonultak templomi zászlókkal a főtéren át a temetőbe. Ez volt a végső földi útja annak, aki 1913. december 23-án született a Zsil-völgyi Petrillán bányászgyermekként. Hittanára tanácsára pályázta meg a szatmári kisszeminárium ösztöndíjas helyét, s így lett az erdélyi fiúból szatmári egyházmegyés pap. A filozófiát és a teológiát már központistaként Pesten végzi. Mivel még túl fiatal a végzésekor, Friedler István szatmár- váradi püspök úr kiküldte egy évre Innsbruckba, ahol felkészült a pesti doktorátusra is. 1936. december 19-én szentelték pappá Nagyváradon, s karácsonykor primíciázott. Első állomáshelye Erdőd volt, ahol káplánként első szentbeszédét még németül mondta. A rongyos gárdával kapcsolatos események idején ő is a határon áttoloncolt szatmári papok között volt, de a bécsi döntés után már vissza is jött. Szatmáron tanított, az irgalmas nővérek anyatemplomának is lelkésze. Amikor a papokat sorra letartóztatták, őt 1951 decemberében Mára- marosszigetre helyezték. Itt is maradt haláláig. 1952 januárjában vette át a plébánia vezetését, miután elődjét eltemette. Az ötvenes években ő volt a hét máramarosi plébánia búcsúszónoka is, mert vendégpapot nem lehetett hívni. Külön foglalkozott az ifjúsággal. Többnapos kirándulásokat szervezett; eleinte száz hittanossal, majd 20-30 ministránssal. Idősebb korában már ezt is a káplánokra hagyta, de mindvégig ő is hitoktatott. Híveit rendszerint maga keresztelte, eskette, temette, s ezt el is várták tőle. A káplánoknak szabad kezet adott a szigetkamarai filiában. Egyháztanácsot nem lehetett összehívni a rendőrség miatt, de híveivel tartotta a kapcsolatot, és az egyházközség ügyeinek intézésére megvoltak az emberei. Többször megújította a templomot kívülről. A belső megúj ítás kezdetén érte a betegség. Segítőkészségét mindenki ismerte, a kerületi papság is igénybe vette. Máramarosszigeten érték a kitüntetések: fó'esperes, majd kanonok lett. Még az erdélyi püspökjelöltek között is szerepelt. Szatmár vértanú püspöke, dr. Scheffler János a két 114
