Szolgálat 84. (1989)
Tanulmányok - Gerhard B. Winkler: Egyházfejedelem vagy lelkipásztor?
(vagyis a püspökségből) kiindulva gondolta el. A középkor, beleértve a reformátorokat is, az egyházatyáktól eltérően, a püspöki hivatalban csupán az áldozópapság joghatósági kibővítését látta. Azt, hogy a püspöki hivatal a tulajdonképpeni szentség, a II. vatikáni zsinatnak kellett kifejezetten megfogalmaznia. Az Itáliában és Rómában lefolyt fejlődést persze össze sem lehet hasonlítani azzal, amely az Alpoktól északra történt. Mégis a hatalom hasonló szétválását tapasztalhatjuk Rómában is. A pápák ugyan nem kockáztatták olyan könnyedén, mint északi hivatali társaik, hogy lemondjanak a felszentelésről. Hiszen a felszentelést hosszú időn keresztül úgy tekintették, mint a hivatalátvétel alkotóelemét; ez úgyszólván a római püspök konkrét hivatalára való felszentelés volt. A sötét középkor (saeculum obscurum) kezdetén pl. Formosus pápának (891-896) szemére vetették, hogy ő már egy másik püspöki széket is betöltött, márpedig Pál szerint egy jó püspöknek "egyszer nősültnek" (lTim 3,2) kell lennie. Nincs tudomásunk olyan esetről, hogy egy római püspök ne vette volna fel a nagyobb rendeket; ugyanez viszont bíborosok számára egészen a 19. sz.-ig nagyon is lehetséges volt. Az, ami a német-római birodalomban évszázadokon át szinte szabály volt, Itáliában nyilván nem érvényesült. A wormsi konkordátumban, 1122- ben a kúria ugyan tudvalévőén elérte, hogy az itáliai birodalmi püspökökre a hivatalukat közvetlenül a szenteléssel, nem pedig a javadalomba történő beiktatással ruházzák át. Mégis a pápasággal kapcsolatban is érvényesült az a jogelmélet, hogy' elvileg egy laikus (tehát föl nem szentelt) egyén is birtokolhatja a hatalom teljességét (aplenitudo potestatist) anélkül, hogy képes lenne pl. az utolsó kenet föladására vagy egy főpapi (pápai) mise megtartására. A joghatóság gyakorlása annyira a hivatalról alkotott felfogásnak előterébe került, hogy még Rómában is a Summus Sacerdos klasszikus feladatai, vagyis a prédikálás, a nyilvános közbenjáró ima, a szentségek kiszolgáltatása (mindenekelőtt az egyházirendé, tehát a papszentelés), az Ecclesia összehívása legfeljebb másodrendűik lettek. Pontosan VII. Gergely (1073-1085) - aki feloldozta Canossában a császárt, s ezt a cselekedetét gyakran lelkipásztori aktusnak könyvelték el - értelmezte önmagát elsőnek a középkori alkotmánytörténetben úgy, mint a kánonjog forrását. Vagyis a pápának a jogot most már nem csupán "merítenie" kellett a hagyományból, hanem azt ő maga tételesen alkothatta. A püspök ősi funkcióját valamikor nem így gondolták el még a "legfőbb lelkipásztori bíró" funkcióját sem. Igaz ugyan, hogy éppen a gergelyi reform során a kanonokmozgalom közvetítésével ezek a "regulázott" törekvések és célkitűzések befolyással voltak a kúriára és a pápaságra is; mégis a gergelyi reformok belső logikájának megfelelt, hogy a pastor iudex (bírói pásztor) kiszorította a pastor curansl (lelkészi pásztort). Ez a fejlődés önmagában belső ellentmondást jelentett,mert a pápák, egyes püspökökhöz hasonlóan, akkoriban kezdték Agoston-rendi kanonokok prépostjainak tekinteni magukat. A fehér pápai öltözék, amely gyakorlatba jött, jelképes hitvallás25