Szolgálat 84. (1989)
Tanulmányok - Gerhard B. Winkler: Egyházfejedelem vagy lelkipásztor?
tétel volt a kanonokmozgalom mellett, amely számára az apostoli prédikáció elidegeníthetetlen része a maga vita apostolicaként (apostoli életmódként) elgondolt megújulási mozgalmának. Ezzel a fejlődéssel számolt a 13. századi kánonjog is, amely végre eljutott oda, hogy formális különbséget tegyen a potestas ordinis (rendi, szentségi hatalom) és a potestas jurisdictionis (joghatósági hatalom) között, miután már az 5. századtól kezdve a hivatal és a felszentelés különválása, éspedig nem csupán a szigetvilági íreknél és skótoknál, megkezdődött. Még az 1300- as jubileumi évben VIII. Bonifác pápa (1294-1303) a jubileumi búcsú osztogatásával a zarándokok tömegei előtt legfőbb bűnbánati bíróként jelent meg. A lelkipásztori jelenlétnek ez a módja jelentősen megváltozott a pápaság avignoni tartózkodása idején (1305-1375). A pápa lelkipásztori szempontból most már pusztán szimbolikusan sem volt illetékes "Róma papsága és népe" számára. A pápai liturgiát és a pápai szertartásokat magánkápolnában tartották. A pápa lelkipásztorként már nem jelent meg a nyilvánosság előtt. Ezért a bázeli zsinatnak a reformintézkedéseiben olyan döntést is kellett hoznia, hogy a pápának hetente legalább kétszer meg kell mutatnia magát a népnek, és kihallgatásokat kell tartania. 4. A pápakirály A reformáció előestéjén teljesen világos volt az, hogy a pápák - egyébként már V. Márton (1417-1431) és IV. Jenő (1431-1447) óta - legfőképp azzal voltak elfoglalva, hogy a szétzilált és hatalmilag elidegenített örökségből (patrimonium Petri) megteremtsék a korai abszolutista jellegű ún. cinque stati (öt állam) egyikét (Velence, Milánó, Firenze és Nápoly mellett Rómát). Ez annak a korszaknak a kezdete volt, amelyben a reform és az egyházi munka - a világmisszióval egyetemben - az állami védnökség keretem kívül aligha volt lehetséges. Az Ázsiát járt misszionárius, Xavéri Ferenc éppen úgy, mint Németország második apostola, Canisius Péter csakis a katolikus hatalmak által meghatározott katolizációs elgondolások keretében működhettek az Egyház szándékainak megfelelően. így lett a pápa is valamennyi egyházi jellegű erőfeszítésében "fejedelem a fejedelmek közt, király a királyok közt". A fejlődés eme szakaszában, amely egészen a 19. sz.-ig tartott, olyan események következtek be, amelyek megmutatták, hogy a kereszténység legfőbb lelki hivatala esetenként már ellentmondott önmagának. A pápai állam világi érdekei gyakran diktáltak a pápáknak olyan politikát, amelyek legsajátosabb egyházi érdekeikkel és egyházi joghatóságigényükkel ellentétben álltak. A Spanyolországgal és a Habsburgokkal szembeni kiengesztelhetetlen érdekellentét bizonyára hozzájárult a protestantizmus azon sikereihez, amelyeket VII. Kelemen (Giulio de Medici) pápa (1523- 1534) idején ért el. Róma püspökének mitrája és a pápai tiara hármas koronája - ez utóbbi a saeculum obscurumtól (a sötét középkortól) egészen VI. Pálig (1963-1978) a pápa világi joghatóságának szimbóluma - időnként egymással összeegyeztethetetlen jelei lettek a pápai hivatalról alkotott felfogás különféle formáinak. 26
