Szolgálat 84. (1989)
Tanulmányok - Gerhard B. Winkler: Egyházfejedelem vagy lelkipásztor?
oldódik. Legalábbis úgy tűnik, hogy az utóbbi évszázadok fejlődése ilyen irányba mutat. 3. A szentelési és vezetői hatalomnak történelmi tényezőktől függő dezintegrációja (szétválása) Itt most - a pápai hivatalban beállott történelmi változás bemutatása céljából - a joghatóság különféle formáit kell sorra vennünk. Különösen figyelemmel kell lennünk arra, hogyan következett be a szentelési (potestas ordinis) és a vezetési (gubematio) hatalom részleges dezintegrációja. Ez az igen nagy fontosságú folyamat átfogta a papi rendet annak minden szentségi fokozatán és rangsorában; a folyamatot talán egy olyan fordulat alapozta meg, amely a papi hivatal személyjogi szemléletéről dologjogi szemléletre tért át. Kb. egy évszázaddal Chlodvig megtérése után a frank nagyurak veszik át azokat a püspöki székeket, amelyeket azelőtt a gallo- románok töltöttek be, miután ír-skót területeken már 500 körül a régi római püspöki rendszer mellé a helyi egyházszervezés új formái léptek. Ebben a rendszerben általában egy szentelési hatalommal már nem rendelkező joghatóság-viselő (apát-püspök) kezeli a törzs birtokában lévő kolostori, illetve püspöki vagyont. A lelkészi kötelezettségek elvégzésére persze tart maga mellett egy felszentelt szerzetest. Ebből az következett, hogy a dologi javak (géwere) kormányzását a korai középkori püspök elsőrendű kötelezettségének tekintették, míg a szenteléshez kötött cselekményeket, a pré- dikálást és a missziókat helynökök (káplánok) végezték. Klasszikus példája ennek a fejlődésnek salzburgi Szt. Virgil (kb. 700-784), aki ír származású püspök volt. Ő abban látta igazi püspöki feladatát, hogy (eleinte püspökszentelés nélkül) püspöki tulajdonban lévő templomok hálózatát szervezze. A szenteléshez kötött cselekmények elvégzésére tartotta maga mellett Dobdagrec segédpüspököt. A karintiai misszióba nem ő maga ment, hanem másokat küldött. A teljhatalmaknak ez a megoszlása a középkor és a korai újkor egyháza számára beláthatatlan következményeket eredményezett. A reformáció előestéjén Rotterdami Erasmusnál a "moria" (a "balgaság", 1510 körül írt, A balgaság dicsérete című művében) arról panaszkodott, hogy az Egyház szenved attól, hogy a tulajdonképpeni lelkészi teendőket - plébánián, kolostorokban, káptalanokban, egyházmegyékben - nem a tulajdonképpeni illetékesek végzik, hanem helynökök, sőt bérmunkások. Az újkor reformtörekvései arra irányultak, hogy a legfőbb tisztségviselők ismét elsősorban nyájuk prédikátoraivá váljanak. Ez a problematika legvilágosabban a német hercegpüspök vagy a nyugat-európai miniszterfőpap alakjában vált láthatóvá. Ezek az államférfiak - gyakran anélkül, hogy pappá vagy püspökké szenteltették volna magukat - államhatósági szerepükben, a kormányzásban látták fő feladatukat. Még akkor is, ha szigorúan katolikus jellegű rendszabályokat foganatosítottak, mint földesurak és miniszterek tették azt, és igazában nem mint püspökök vagy prelátusok. Ennek a fejlődésnek egy olyan szentségi teológia volt az alapja, amely az egyházi rend szentségét (a sacramentum ordinist) a szentelés második fokából (vagyis a papszentelésből), nem pedig az elsőből 24
