Szolgálat 84. (1989)

Tanulmányok - Gerhard B. Winkler: Egyházfejedelem vagy lelkipásztor?

rülni, mégpedig ott nem, ahol az önmagában ősképi kijelentés a politikai "népek pásztora" értelemben átértelmeződött. Ennek ellenére az eszménykép régi lelkipásztori törekvéseknek és a reformáció óta többé el nem né- mult eszményi követeléseknek felelt meg, amikor az egyházi állam bukása után X. Piust (1903-1914) szeretetteljesen "a pápai trónra került plébános" névvel illették.

így mindig elhibázott dolog, ha egyes pápaalakokat mint nagy magányos kezdeményezőket tartunk számon, akik Melkizedekként szellemi elődök nélkül és előfutárok nélkül állnak előttünk. így az egyesek által forradalmárnak vélt VII. Gergely (1073-1085) a libertás ecclesiae-ért (az Egyház szabadságáért) vívott gyökeres harcával teljesen Cluny és más reformközpontok hagyományában áll. Emellett olyan vallási erők sodorták magukkal, amelyek a toszkán remeteségben éppen úgy mozgásban voltak, mint az itáliai városi polgárság nyugtalan köreiben. Amikor Gratianus korában az egyházjogot a teológiához hasonlóan először dolgozták ki az észre alapozva, és adták elő rendszerbe foglalva, kánonjogász pápák, mint III. Sándor (1159-1181), nem jelentettek véletlent; s ez érvényes XIV. Benedekre is (1740-1758), olyan korban, amikor az államegyházi jognak szekuláris átalakulásokat kellett előkészítenie s azokkal megbirkóznia.

Avignoni VI. Kelemen (1342-1352), V. Miklós (1447-1455), a vatikáni könyvtár megalapítója, vagy a humanista Enea Silvio de Piccolomini mint II. Pius pápa (1458-1468) a költők és művészek mecénásainak, a magasabb tudományosság előmozdítóinak számítottak. Ezzel ők nemcsak egy divatos korszellemnek tettek eleget; sokkal inkább ahhoz járult hozzá az ő szellemi arculatuk, hogy kortársaikhoz helyesen viszonyuljanak.

Az is elsősorban egy belső következetességnek felelt meg, hogy a pápák csupán egy keresztény világzarándoklat célpontjaivá, mondhatnánk "kihallgatási pápasággá" váltak, amikor a pápaság állampolitikai jelentősége mindinkább háttérbe szorult. Itt egymással rokon okok miatt évszázadokat átfogóan hasonló jelenségek léphetnek fel. Mind VIII. Bonifác (1294-1303) a virágzó középkor végén, mind IX. Pius (1846-1878) a múlt században bizonyos mértékig elveszítették világi regnumukat (országukat). Mégis mindketten vonzották a tömegeket, többek között a szentév (1300-ban történt) bevezetésével, karizmájukkal és a pápatisztelettel.

2. Történelmileg meghatározott különbségek a pápai joghatóság fogalmi tartalmában

Itt olyan alapvető átalakulásról kell szólnunk, amely többek között a középkornak a hivatalról szóló teológiájából származik, és a püspökkép egészének megváltozásával függ össze. Egyrészt a pápának és a püspököknek szentelési hatalmáról van szó; ide tartozik a papszentelő hatalom, a szentségek kiszolgáltatása, a közbenjáró ima, és mindenekelőtt a tanítás és a prédikálás. Másrészt pedig a kormányzati hatalomról van szó; ez átfogja a törvényhozást, a bíráskodást és a lelki-egyházi téren való közigazgatást;

22