Szolgálat 84. (1989)
Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: "Krisztusnak helytartója"
Gyula pápa és utódai korában a mai bazilika váltott föl, ugyanazon a helyen, nagyobb méretekben. A római hagyomány szerint Péter 25 esztendeig időzött Rómában, és a császárváros első püspöke volt, A római püspökök jegyzékei (mint pl. Liberius listája 354-ben és Hegeszipposz lajstroma 180 körül) Pétert jelölik meg mint az első püspököt; a római püspökök, mint pl. Callixtus (+ 222) és Sztephanosz (+ 257) a III. sz.-tól kezdve Péter utódjának vallják magukat. De a római püspökök ennek folytán arról is meg vannak győződve, hogy Péter világra szóló küldetését is örökölték, és a világegyház tiszteletben tartotta a római püspökök vezető szerepét. Innen van, hogy Róma püspökei illetékesnek tartják magukat arra, hogy hatalmi szóval közbelépjenek más, nagy és ősi helyi egyházak belső kérdéseiben, mint pl. az I. és II. sz. fordulóján a korintusi egyház megoszlása ügyében, a második sz. vége felé a húsvét ünnepének időpontját illetőleg, a III. sz. közepén az eretnekségből megtérő keresztények újrakeresztelésének kérdésében (amit az afrikai egyház szükségesnek tartott). Az ősegyházban aránylag ritkán fordult elő, hogy a római püspökök az egész egyházat illető ügyeket döntöttek el. Az ilyen közbelépésekre rendesen az adott alkalmat, hogy súlyos következményekkel járó vitákban a helyi egyházak vezetői Rómához fordultak, mint pl. a krisztológiai dogmát illetőleg, a 451-es khalkedoni zsinat előtt, Leó pápához. Csak a középkorban alakult ki lassanként az a centralizált egynázkormányzat, amely olyan jellemző az utolsó évszázad egyháztörténelmére, és - azon túl, hogy a pápák a saját kezdeményezésükből egymaguk dogmát hirdettek meg - pl. abban nyilvánult meg, hogy ők nevezik ki a püspököket, és maguknak tartanak fenn egyes lelkipásztori döntéseket. Ez a centralizmus a történeti viszonyok következménye. Egyrészt maguk a püspökök kérték a pápák támogatását a világi hatalom nyomása ellen, mikor előbb a feudális rendszer képviselői, később a szekularizált államok igyekezték a maguk hatáskörét az egyház életére kiterjeszteni. Másrészt az alsópapság és a hívők felle- beztek Rómához, hogy védje meg őket a püspökök igazságtalannak tartott rendszabályai ellen. így alakult ki a római hivatalok ("kongregációk", titkárságok, tanácsok) és bíróságok bonyolult szerkezete, melyeknek működését és hatáskörét az egyházi törvénykönyv részletekbe menően szabályozza; így fejlődött ki a Szentszék diplomáciai kapcsolata az egyes államokkal; stb. Nem egy hívő azon a véleményen van, hogy a centralizmus túlzásba ment, és célszerűbb volna nagyobb mértékben lehetővé tenni, hogy a helyi egyházak alkalmazkodhassanak az egyes kultúrkörök eltérő és változó igényeihez. Erről lehet és helyes vitatkozni, hiszen nincsen olyan ember által alkotott szervezet, amelyet ne lehetne és ne kellene tökéletesíteni, a változó viszonyok követelményei szerint. De ha fel is tehető a kérdés, hogy szükségesek-e, megfelelőek-e, kívánatosak-e a pápák vezető szerepének bizonyos gyakorlati formái, a katolikus hívő szemében nem kérdéses, hogy a vezető szerep ténye megfelel Krisztus akaratának, megbízásának, meghatalmazásának, mert az Egyház ezt az alapvető állítást az I. vatikáni zsinaton egyszer s mindenkorra mint hittételt hirdette meg. Ennek folytán "dogma" (vagyis kinyilatkoztatott igazság, melyet minden katolikusnak 9
