Szolgálat 83. (1989)
Tanulmányok - Kereszty Rókus: Közösség az Egyházban
más népekében is a közös nemzeti érzés felébredése sokszor a nemzet önimádatává, más nemzetek vagy nemzetiségek irracionális gyűlöletévé, vagy legalábbis lenézésévé torzult. A nemzeti egységtudat élménye (tehát) kétarcú, kétértelmű jelenség. Egyfelől út saját emberségünk és azon keresztül az egyetemes emberi megtapasztalásához. Hiszen csak egy konkrét nyelven és konkrét kultúrán át és legkönnyebben az "anyatejjel magunkba szívott" nyelven és kultúrán át léphetünk ki önmagunkból és fogadhatjuk be embertársainkat. Amint a szerelem megkönnyíti, de nem teszi szükségszerűvé a másik ember föltétien elfogadását és szeretetét, hasonlóképpen a nemzeti érzés megkönnyítheti a felebarát, a mellettem élő és rám szoruló embertárs igazi szeretetét. Gondoljunk arra, milyen kihívás a szeretetre az erdélyi menekültek jelenléte, hány nem keresztény embert indított és indít el az igazi segítő szeretet útján. A nemzeti érzés azonban még messze van az igazi felebaráti szeretettől. Ha a más nemzet gyűlöletével, vagy csak titkos lenézésével is párosul, ha a saját nemzetemet illetve nemzetiségemet bármilyen finom és rejtett formában is, de a többi fölé emelem, akkor a nemzeti érzés akadály az igazi emberszeretet útján, sőt esetleg bálványimádássá fajul. Minden emberben rejtőzik olyan élményréteg, amelyet csak a saját anyanyelvén képes kifejezni és átadni. Ha ezt a nyelvet és kultúrát elveszti, vagy elveti, saját emberségét csonkítja meg, annak mélységeit temeti be. Ellenben, ha valaki meg sem kísérli a más nyelvű ill. kultúrájú embert elfogadni, akkor más síkon és sokkal gyökeresebben csökkenti le saját emberségét mint az, aki elvesztette vagy eldobta anyanyelvi kultúráját. Hiszen éppen az "idegen", "a különböző", "az ellenség" megértése és elfogadása kényszerít arra, hogy fölfedezzem magamban és ezen keresztül őbenne a közös emberit, azt, ami a legmélyebben összekapcsol. S itt már közel kerülünk a keresztény valóságokhoz, az Egyház egységének a megértéséhez is. Az "idegen"-ben és főleg az "ellenség’-ben csak akkor tudom meglátni és értékelni a közös (esetleg csak potenciálisan létező) emberi értékeket, ha van valami homályos sejtésem arról, hogy mindannyian testvérek vagyunk. Márpedig a közös emberi testvériség élménye feltételezi egy közös Atya legalábbis homályos, (szaknyelven "nem tematikus") megsejtését. Továbbá, ha ellenségemet nemcsak megpróbálom megérteni és elfogadni, hanem akarom, hogy a maga "más" voltában éljen, fejlődjék és virágozzék; segítem, ha rászorul, életemet adom érte, ha kell; egyszóval, ha ellenségemet úgy szeretem mint önmagamat, ez a szeretet nem jöhet pusztán saját erőmből. Erre csak az Isten Lelke képesíthet, akinek az erejében Krisztus életét adta ellenségeiért. A nemzeti egységtudatnál még erősebb talán az az ösztönös egységélmény, amelyet a közös vallási élmény táplál. A vallási ösztön a nemzeti összetartozásnál is mélyebb forrásokból táplálkozik, és éppúgy kétarcú, mint az utóbbi. Egy olyan vallásos lelkesedésben egyesült tömegben, ahol a vallásos ösztön minden racionális kontrollt elsöpör, az egyén éppúgy feladja egyéni felelősségtudatát és értelmi döntésen alapuló szabadságát, hasonlóképpen "fölolvad" a tömegben és megrészegül ettől a 13
