Szolgálat 82. (1989)
Halottaink - P. Süle Géza S.J. (P.A.)
P. SÜLÉ GÉZA S J. (1914-1988) P. Sülé Géza, mint annyi sok pap és szerzetes, Magyarország egyik nyugati vidékéről, Vas megyéből származik. Szülei egyszerű földműves emberek, akiknek, a katolikus vallás meghatározza életét. Gézának nyolc testvére volt: hat fiú és két lány. Ő volt a fiúk között a legkisebb, utána már csak egy kislány következett, akit Géza sokat dajkált és babusgatott. Szülei az élénk eszű, minden jóban, rosszban benne lévő gyereket a falu - Pecöl - plébánosa , Varga Ferenc kezdeményezésére az elemi iskola ötödik osztálya után a 16 kilométerre lévő Szombathely nevezetes iskolájába, a premontrei gimnáziumba adták be. Szállása az időközben férjhezment nővérénél volt Szombathelyen. Igen nagy hatással volt rá nagyszerű matematika tanára, akit mindig tisztelt és becsült. Érettségi után jelentkezett a Manrézába, P. Vukov rektor szeretettel fogadta a nyakigláb fiatalembert. Jezsuita hivatásának megválasztásában közrejátszott egy élmény: falujában meghallgatta P. Fiedler néhány missziós beszédét, ezek na^ hatással voltak rá. P. Vukov váratlan halála miatt 1933. aug. 18-án kezdte meg a noviciatust, először P. Bangha, majd szeptember közepétől kezdve P. Hemm vezetésével. Eleinte azt tervezte, hogy majd kedves tanára példájára matematika-fizika szakos tanár lesz. Elöljárói azonban hamar felfedezték rendkívüli gyakorlati érzékét, s ezért mára skolasztikátus folyamán is többször bíztak rá ilyan jellegű feladatot. Az egyéves kalocsai magiszterkedés után, 1939-ben kezdte meg Szegeden teológiai tanulmányait, de már azzal a célkitűzéssel, hogy lelkipásztor lesz, és ezért nagyon intenzíven kezdett foglalkozni a Szent Ignác-i lelkigyakorlatokkal. 1943. júl. 25-én szentelte pappá tizenegy társával együtt Glattfelder Gyula érsek a szegedi dómban. A teológia negyedik éve után azonnal a Manréza minisztere lett, és itteni működése el is döntötte a Társaságban eltöltendő szolgálatát egész életére. Nyakába szakadt a Manréza több mint száz lakójának ellátása akkor, amikor ez a környék a pusztító háború kellős közepébe került. Embersége, találékonysága, nagyszerű kapcsolatteremtő készsége, a veszélyeztetettek megmentésére irányuló törekvése ezekben a vészes hónapokban fényesen beigazolódott. Nem csoda, ha 1947-ben az akkor még legnagyobb intézetünkbe, a pécsi Pius Kollégiumba helyezték prokurátomak és hittanámak. Átélte és okosan átvezette a Pius Kollégiumot az államosítás nehézségein, majd ősztől kezdve megszervezte az akkor alakult Jézus Szíve plébániát, nemcsak anyagilag, hanem lelkileg is. Ebből a szép és nagy kedvvel végzett munkakörből hívta el őt 1949 őszén P. Csávossy provinciális parancsa, hogy vegye át a magyar rendtartomány itthonmaradt része anyagi javainak intézését. Ezt tette halála napjáig, kivéve azt a másfél évet, amit börtönben töltött. Nem vált e feladat rabjává, munkája közben mindig és mindenhol érdekelte a lelkek ügye, nagyra becsülte és gyakorolta a gyóntatást, és igen sok ember számára tudta közvetíteni az evangéliumból és Krisztus életművéből áradó kegyelmet, okos, megfontolt és józan tanácsaival, szerető szívének szíves szolgálatával. Távol állt tőle minden érzelgősség, kicsinyesség és megalkuvás. Tudott egy-egy feladatnak nekifeküdni, de - ha úgy érezte, hogy ez szükséges - nemet mondani is. Tudott szigorú lenni, de - ha úgy látta, hogy erre van szükség - figyelmes szeretettel közeledni ia a problémákkal küszködő letört emberekhez. Nem keresett elismerést vagy dicséretet, és a gáncsoskodás, az oktalan kritika sem izgatta túlságosan. Nem mondta, de mindenki tudta, aki közelebbről ismerte őt, hogy mindent Istenért, az általa nagyon szeretett Jézus Társaságért tett, és ez adta meg neki azt a józan okosságot, biztos dönteni tudást, amelyet az idő és az események szinte mindenkor igazoltak. Fokozatosan súlyosbodó betegsége nem izgatta, és fizikai gyöngesége ellenére is vállalta és végigcsinálta a sokasodó gondok közepette kis otthonunk átalakításának és berendezésének nem könnyű munkáját. Nem kívánt aratni, csak szántani és vetni. Utolsó előtti beszélgetésünk közben hogyan, hogyan nem, emlékezetünkbe idéztük a 45 évvel korábbi papszentelés egyik mozzanatát, ti. azt a pillanatot, amikor 1943. június 25-én a szegedi templomban fölhangzott P.Hunya kemény szava: Accedant, qui ordinandi sunt! Álljanak elő a felszentelendők! Felhangzottak a nevek, és a felszentelendők egyenként felelték: Adsum! Itt vagyok! Kész vagyok! « 98
