Szolgálat 82. (1989)
Tanulmányok - Szabó Ferenc: Feltételek nélkül (Y. de Montcheuil)
"készenlétben" áll, hogy bárkinek kölcsönözze magát, tulajdonképpen csak azt ismeri meg, ami külsőséges a dologban és főleg az emberekben. Az ember csak azokat ismeri, akiknek odaadta magát, és akiktől a szó szoros értelmében függ. Mert az egyén igazában csak azokat ismeri, akiket mélyen szeret, és lehetetlen, hogy ezektől elszakadjon. Ezek sohasem lesznek közömbösek. Az ember mindig szenved visszautasításuktól, és főleg - ha úgy szeret, ahogy kell - tökéletlenségüktől, tévedésüktől, hibáiktól. Ilyen értelemben az ember kiszolgáltatja magát nekik. így Krisztus szeretete Júdás iránt - ez a visszavonhatatlan szeretet - a Mestert fájdalomra kárhoztatta: szenvedett attól, hogy elárulta az, akit szeretett. Ha valaki fél az ilyen szeretettől, ha az ember el akarja kerülni az elkötelezettséget, amelynek néha fájdalmas következményei vannak, arra ítéli magát, hogy soha semmit sem ismer meg bensőségesen. Egyébként illúzió az, ha valaki azt hiszi: annyira "készenlétben” állhat, hogy mindent megízlelhet, mindent megtapasztalhat. Egyesek eljuthatnak az alkalmazkodás csodájáig, de mégiscsak korlátoltak maradnak, és feláldoznak egy igazi, mély ismeretet valami teljesen felületes és töredékes tudásanyagért. Végül tudjuk, hogy a teljes és végleges birtoklás csak Istenben valósul meg. Istenbem bírjuk majd mindazt, amit érdemes megismerni és szeretni. De ehhez a birtokláshoz csak úgy juthatunk el, ha a földön beleegyezünk az elkötelezettségbe. Amit itt mondunk, annak csak azok számára van értelme, akik igazán elkötelezik magukat azok számára, akik - hogy úgy mondjuk - hagyják, hogy elkapja őket a fogaskerék. Van még egy illúzió, amit el kell oszlatnunk, ha nem akarjuk, hogy elkötelezettségünk hamis színlelés legyen, vagy a visszavonás veszélyeztesse azt. Ez az illúzió abban áll, hogy azt hisszük: képesek vagyunk mindazt előre látni, amit az elkötelezettség később fokozatosan követel tőlünk. Nem, itt nem arról van szó, hogy előre elkészítünk egy tervet, megfogalmazunk egy jelmondatot, aláírunk egy szerződést, amelyet azután végre kell hajtani hűségesen és becsületesen. Nem. Valóban elkötelezni magunkat annyi, mint előre aláírni az üres lapot, anélkül, hogy tudnánk, mit írnak rá később, vagy inkább: csupán csak azt tudva, hogy egyre többet írnak rá. Új távlatok nyílnak előttünk, ahogy előrehaladunk, és nem annyira arra kapjuk a felszólítást, hogy többet tegyünk, mint inkább felfedezzük azokat az új sürgető feltételeket, amelyek feltétlenül szükségesek, hogy hűségesek maradjunk eredeti lendületünkhöz. Senkinek sincs joga, hogy megálljon azzal az ürüggyel, hogy megvalósította a programot, amelyet az elindulásnál előre látott. Ha valaki hallotta a hívást az állandóan megújuló előmenetelre, és azt visszautasítja, nem tetszeleghet azzal, hogy egy helyben marad az elért ponton, mert akkor visszahanyatlik, visszatér a banális, középszerű életbe. Az, aki így akar élni, revideálja elkötelezettségét: mert az igazi elkötelezettség feltétel nélküli. Mielőtt megmondanánk, hogyan nyílnak új távlatok, tegyünk két megjegyzést: 1) Itt nem beszélek közvetlenül arról, amit általában "hivatásnak" neveznek. Lehetséges, hogy az a forma, amelyben az a "valami több" megjelenik, 39
