Szolgálat 82. (1989)

Tanulmányok - Szabó Ferenc: Feltételek nélkül (Y. de Montcheuil)

egyesek számára a szerzetesi hivatás lesz. De amit mondok, az áll azokra is, akik nem kötelezik el magukat e különleges úton.

2) Az új elemet nem kell egyszerűen - valami mennyiségi többletnek - vennünk, amilyen pl. a kérés, hogy szenteljünk több időt a "mozgalomnak", áldozzuk fel érte a kedvelt foglalatosságokat. Sokkal mélyebb valamiről van szó: belső változás ez eszményünkben, látásmódunkban, ítéleteinkben, tehát magunk és környezetünk megítélésében. Ebből pedig következik, hogy a megkívánt lemondások egyre mélyebben elérnek bennünket.

Hogyan megy tehát végbe ez a belső átalakulás, hogyan nyílnak meg előttünk az új távlatok? Ezt az elkötelezettségünkhöz való hűségünk teszi nyilvánvalóvá, mert ez a hűség lassanként képesít bennünket arra, hogy lássuk, ami eddig láthatatlan volt és következésképpen, éppen ezáltal, újabb haladásra kötelez minket. Mert nem elég azt mondani, hogy tetteink követnek bennünket. Azt kell mondanunk, hogy tetteink megváltoztatnak minket. Ez áll a jóra és a rosszra egyaránt. Lássuk előbb ennek az igazságnak félelmetes oldalát, ami cselekedeteink horderejére irányítja figyelmünket.

Tetteink megváltoztatnak bennünket nemcsak azért, mert érdemek vagy érdemtelenségek forrásai, hanem mivel átalakítják ítéletalkotásunk módját. Ebből értjük, hogy mennyire hiábavaló az ilyen szabadkozás, amit bizonyos gyengeségeink, engedékenységünk mentségére hozunk fel: "Csak eddig megyek el, nem tovább!" Ez a kijelentés abszurd, nemcsak azért, mivel a megismételt tett bizonyos megszokottságot eredményez, ami aztán megnehezíti az ellenállást, hanem sokkal gyökeresebben azért, mert nem tudhatjuk előre, hogy a tett után még ugyanígy fogunk-e ítélni, tehát hogy az, ami most gyűlöletesnek és megengedettnek tűnik, a tett után nem tűnik- e jónak és kívánatosnak. Nem egészen ugyanaz a személy ítél a tett előtt és után. Az ember elkötelezi magát egy fogaskerékrendszerben, amelyről nem tudja, hogy hova viszi. Misztérium ez: ami legmélyebb bennünk, legbensőbb mivoltunk átalakul a véghezvitt tettek által. Félelmetes misztérium, mert ha beleegyezünk a nagylelkűség elmulasztásába, ez jelentheti azt a pontot, ahol életünk iránya megváltozik. Ezt mondja valaki: nincs szó bűn terhe alatt kötelező tettről. Rendben van. De talán itt kezdődött az, hogy már nem féltünk elkövetni a súlyos bűnt, mint korábban. Ha valaki elkezd csúszni a lejtőn és majd a csúcsról lezuhan a szakadékba, igaz az, hogy a lezuhanás ölte meg, maga a csúszás önmagában nem volt halálos, de a jelenet szemtanúja megmondhatja, hogy egy bizonyos ponttól kezdve a csúszó már el volt veszve. Hasonlóképpen: a kegyelmet csak súlyos bűn által veszíthetjük el, de ha valaki egyetlen pillantással átfogná a kérdéses személy életét, azt mondhatná: akkor amikor visszautasította a nagylelkűséget, elkezdett csúszni lefelé.

A most elemzett igazságnak - ti. hogy tetteink megváltoztatnak bennünket - van azonban egy vigasztaló oldala is, mert nagylelkűségünk képessé tesz bennünket arra, amit korábban nem tudtunk megtenni. Ami lehetetlennek tűnt és undort keltett, most kellemes és elfogadható lett. Ezért nem kell előre szorongnunk, nem kell ezt kérdeznünk magunktól:

40