Szolgálat 82. (1989)
Tanulmányok - Szentmártoni Mihály: Hűség és a személyiség kiteljesedése
érzelmi állapotok nem lehetnek igazi eszmények, mivel a boldogságot nem lehet csak bennük meglelni. Csak objektív eszményekre lehet boldogságot építeni, vagyis olyanokra, amelyek érzelmi állapotainktól függetlenül magukban hordozzák értéküket. Ezt már csak azért is jó külön kidomborítani, mert a hűtlenséget - legyen szó házastársi vagy papi hűtlenségről - sokszor éppen a boldogságra hivatkozva indokolják meg: nem szeretem, nincs benne többé örömöm, nem jelent többé semmit, jogom van a saját boldogságomhoz stb. Ez alapjaiban téves érvelés, mert lélektani lehetetlenséget rejt magában. A pszichológia egyik paradoxona, hogy a boldogság, gyönyör, élvezet keresése, egyenes akarása megsemmisíti saját célját. Ennek legegyszerűbb példája a zene élvezése. Egy hangversenyen csak addig tudjuk élvezni a zenét, amíg a zenére irányul figyelmünk. Abban a pillanatban, amikor saját gyönyörérzetünk növelése céljából erre a jóleső érzésre fordítjuk figyelmünket és azt elemezzük, a zenét nem tudjuk tovább élvezni. Az olyan világ, amelyben mindenki saját érzelmeivel lenne csak elfoglalva, tébolydához hasonlítana, tele önmagába zárt, érzelem nélküli, néma alannyal. A kérdés itt elkerülhetetlenül az, hogy léteznek-e olyan értékek, objektív eszmények, amelyek minden ember számára azonos horderejűek, azaz kényszerítő jellegűek a boldogság megalapozásához? A válasz erre a kérdésre egyértelműen pozitív. Az emberiség többezer éves tapasztalata megjelölt egész sor olyan eszményt, amelyek szavatolják az emberi boldogságot. Fajtánk tapasztalata tanúskodik az objektív eszmények valóságáról és ezt adja nemzedékről nemzedékre erények, elvek, erkölcsi törvények formájában. A tízparancsolat is ilyen objektív eszmények lajstroma. Kár, hogy nem tudjuk őket pozitív formában megélni. A "Ne ölj" például nem tiltás, hanem az élet objektív értékének védelme. A szentesített törvények útján próbálja az emberi kollektív öntudat megóvni az egyént attól, hogy megismételje ősei hibáit, tévelygéseit. A biológiai ösztönökhöz hasonlíthatnánk őket; pl., a csecsemő szopási ösztön nélkül, a felnőtt félelem nélkül elpusztulna. És senki sem nevezi ezeket az ösztönöket "divatjamúltaknak". Hasonló a helyzet az erkölcsi törvényekkel, sőt még az erkölcsi hagyománnyal is: nemzedékek tapasztalatát tartalmazza tömör formában. Az emberiség tapasztalatból tudja, hogy a jóindulat, a bátorság, az altruizmus, a hűség stb. nagyobb boldogságot képes biztosítani, mint az ellenségeskedés, gyávaság, önzés vagy hűtlenség. Ezért a társadalom jogosan gyakorol nyomást az egyénre, hogy tartsa tiszteletben azokat az eszményeket, amelyeknek tiprása nemcsak az egyént, de másokat is boldogtalanná tehet. Ebből érthető, hogy a társadalom nyilvános jogi formával szentesíti a házasságot, az egyház ünnepélyes fogadalmi esküvel fejezteti ki a papi illetve szerzetesi elkötelezettséget. Egy kis kitérő kívánkozik ide: Sokan ma, még hívők is, valahogy kitaszították tudatukból az "eskü" jelentésének súlyosságát, legyen szó házassági vagy papi, illetve szerzetesi eskütételről. Az esküben pontosan erre a boldogságra hivatkozunk, és saját magunkat tesszük tétként: úgy legyek boldog, úgy segélyen meg az Isten... Mármost ha valaki hűtlen lesz eskü14
