Szolgálat 82. (1989)
Tanulmányok - Szentmártoni Mihály: Hűség és a személyiség kiteljesedése
szüleinket, kötelességből megyünk a vasárnapi misére stb. Itt gyanús az, hogy eközben átengedjük magunkat a hősiesség érzelmének: mintha ezáltal hőstettet vittünk volna végbe. Alapjában véve téves antagonizmusról van szó. Valamit szívesen tenni, vagy csak kötelességből, végeredményben egy ugyanazon forrásból táplálkozik: az akaratból, azaz szabad döntésből. Mert akkor is, ha valamit "csak” kötelességből teszünk, tulajdonképpen kötelességünket akarjuk teljesíteni. Mert ha nem így lenne, akkor nem tudnánk válaszolni a kérdésre: Hát mégis miért tesszük meg? Azért, mert így igazságos? Akkor az igazságot akarjuk. Ezért tehát azt állítani, hogy valamit "csak” kötelességtudatból teszünk és ezért érdemtelen, igazságtalanságot jelent saját magunkkal szemben. Kötelességtudatunkat tehát azért követjük, mert mi így akarjuk. A családapa, aki kötelességtudatból lemond valamilyen kedvenc szórakozásáról, vagy az anya, aki kötelességtudatból éjszaka számtalanszor felkel beteg gyermeke miatt, ezt azért teszi, mert meg van róla győződve, hogy ezáltal egy olyan érték mellett dönt, amely szavatolja jelleme integritását. Ezzel még egy lépéssel közelebb jutottunk a hűség lényegéhez. Ezt akkor értjük meg, ha az imént elmondottakat ilyen megfogalmazásban adjuk vissza: A kötelességtudat az önként vállalt eszmények hívása. Ha áldozatot kell hoznunk azért, hogy egy szabadon választott értékünk hívására válaszoljunk, akkor ez szabad választás eredményeként jöhet csak létre. Másként nem cselekedhetünk, mert akkor szégyelnünk kellene magunkat, gyávának, önzőnek, irgalmatlannak éreznénk magunkat, ez pedig az organizált én (a jellem) széthullásával fenyeget, amit maga a psziché nem enged meg, hanem vagy neurózisba menekül, vagy enyhébb formában védekezik, pl. elhárító viselkedésmódokkal. Mi azért végezzük kötelességünket, mert nem vagyunk képesek másként cselekedni, illetve ha másként cselekednénk, akkor boldogtalanokká válnánk. A fentiekből az is kitűnik, hogy a kötelességtudatot nem lehet szembeállítani a boldogsággal, mi több, a kettő egyenesen elválaszthatatlan. Az eszmények hívását ugyanis csak kötelességtudatunknak engedelmeskedve vagyunk képesek követni, nem pedig ösztöneinkre hivatkozva. A kötelességtudat nem más, mint az eszmények hozzánk intézett hívása, egyben tehát az önmegvalósítás és a boldogság hívása. Ha egy orvos egy ragyogó napsütéses reggelen azon töpreng, hogy legszívesebben becsukná rendelőjét, és elmenne egy remek kirándulásra, de ezt mégsem teszi meg azzal az indoklással, hogy kötelessége betegeivel maradni, hiszen berendelte őket, akkor ez korántsem kényszerű döntés. Ellenkezőleg: éppen arról van szó, hogy előnyben részesíti hivatásának eszményét. Ezzel egyben azt is elismeri, hogy az adott helyzetben hivatásához való hűsége nagyobb boldogságot szavatol, mint a kirándulás. Ezzel elértünk eszmefuttatásaink harmadik támpontjához: az eszmények szerepe a hűségben. Eszmények és hűség Mint már jeleztük, a hűség és elkötelezettség alapfeltétele az értékekre irányuló élet. De nem közömbös, milyen értékekről van szó. A szubjektív 13
