Szolgálat 79. (1988)

Tanulmányok - Heinrich Rothaus: A szenvedélyek megtapasztalása

tartását is jellemzi a törekvés, hogy elfojtsa vagy elrejtse a szenvedést, betegséget és halált. Mivel saját gyengeségeinket és szenvedéseinket nem akarjuk észrevenni és elfogadni, a "leprásokra" és "bűnbakokra" rakjuk rá, s ennek következtében szakemberek és megfelelő intézmények kezelésére utaljuk ezeket. Ez újabb szenvedés a szenvedő számára, másrészt elszegényedik és beszűkül az "egészségesek" tapasztalata önmagukról. Hol és hogyan akarjuk megtanulni, mi a szenvedés és az együttérzés, ha nem a szenvedőkkel való találkozásban. Azt se felejtsük: "Aki nem akar szenvedni, az gyűlölni fog. Aki nem képes saját gyengeségeit elviselni, annak meg kell osztania ezeket másokkal, akik olyan külsődleges dologként állítják majd eléje, mint amit semmi módon sem akar önmagában vagy önmagának elismerni.

Mind a betegek, mind az egészségesek számára szükséges és hasznos, ha megtanulnak "én-tudatból", szolidárisán és közösségileg gondolkozni és cselekedni. Csak akkor igazán átfogó és teljes egy emberi közösség (család, csoport, társaság), ha helyet találnak benne a szenvedők és gyengék is. Csak akkor leszek én is ember, ha elfogadom és elismerem korlátáimat, tökéletlenségeimet és szenvedéseimet; röviden: teremtményi voltomat.

Nekünk, keresztényeknek még fontosabb, hogy igazi kapcsolatot tartsunk a betegekkel és szegényekkel: üdvösségünk, istenképünk forog kockán. Ha a betegeket és a szegényeket kizárjuk, Krisztust zártuk ki, aki azonosítja magát velük. Ha tehát megvonjuk testvériségünket a szegényektől, vagy közösségünkből kizárjuk őket, nem vagyunk többé mennyei atyánk leányai és fiai. A szegényeknek ugyanis Istentől kapott méltóságuk van: Isten szerettei és kiváltságosai. "A ,méltatlanok’ méltósága nem választható szét a többiekétől, anélkül, hogy ezek csorbát ne szenvednének" (McDonagh, Die Würde Gottes und die Würde der Nicht- gewürdigten. In: Concilium 15 [1979] 686-692).

Nem arról van szó természetesen, hogy a szenvedéstől való menekülést és annak elfojtását szembeállítsuk a szenvedés dicsőítésével. Élet- képességünknek kell magába zárnia a szenvedésre való képességet. Emberségünk és üdvösségünk kérdése: bensőséges-e a viszonyunk a szenvedéshez és a szenvedőkhöz. Röviden: a szenvedők és szegények tanítóink, teológusaink és gyógyítóink - emmauszi útitársaink.

Kóros szenvedélyek: az idolt jelei

Föltételezhető, hogy a Német Szövetségi Köztársaságban a népesség 4-7%-a kóros szenvedélyek (alkohol és/vagy kábítószer) rabja. Sokkal több szenvedélybeteggel élünk, dolgozunk, ünnepiünk és imádkozunk, mint ahogy gondoljuk vagy tudomásul akarjuk venni. Kétségtelenül szükséges, hogy a tudomány különböző oldalakról megvizsgálja, milyen körülmények között lépnek föl a szenvedélybetegségek. Nélkülözhetetlen,

14