Szolgálat 78. (1988)

Tanulmányok - Fila Lajos: Eukarisztia és megváltás

íly módon az a szövetség, amely Krisztusban, a második isteni személyben - aki valóságos Isten és valóságos ember - mindörökre s fö- lülmúlhatatlan tökéletességben megvalósult, a vele való egység szentségében, az oltáriszentségben a miénk is lett. Joggal nevezhetjük tehát az eukarisztiát a kinyilatkoztatás teljességének.

Eukarisztia és megváltás

A továbbiakban azt vizsgáljuk, hogy az eukarisztia fényében milyen jelentést kap a megváltás. Nyilván a megváltás értelme is ebben teljesedik ki, ez világít be legmélyebben a bűn nyomorúságába. Azt mindig tudta minden ember, hogy elesettek vagyunk. A történelem igen meggyőzően igazolja ezt az igazságot, ha valaki éppen a bőrén nem érezné. A zsoltáros imája szüntelenül hangzik és visszhangzik az emberi szívekben: "Seregek Ura, állíts helyre minket. Ragyogtasd ránk arcod és megmenekülünk"! (Zsolt 80)

De vajon, mire gondolunk, amikor nyomorúságunkat emlegetjük? A zsidók az egyiptomi fogságra, a babiloni számkivetésre, a római igára gondoltak, mélyebbre ahg láttak. A proletárok pedig a szegénységre, a betegek a fájdalomra, a leigázottak az elnyomásra (felszabadulásteológia). Mindez valóban tünete elesettségünknek. Az igazi nyomorúság azonban mélyebben van: annak az egységnek a hiánya, amely az euka- risztikus egységben valósulhatna meg. Ez a hiány azért nyomor, mert valóban igényünk, sőt szükségünk van rá. Kezdetben ugyanis élveztük Isten szeretetét, kegyelmi ajándékait. Rajtuk keresztül az ember teljes egységben élt Istennel; képesítették, hogy egész létében hozzá hasonlóvá legyen. A bűn bukása nem szüntette meg az igényt, de elvesztettük Istennel - s következésképpen az emberekkel - való egységet valamint a képességet, hogy önerőnkből megvalósíthassuk. Ez a hiány rontotta meg emberlétünk hármas dimenziójának irányában életünket. Mindenekelőtt az Istennel való kapcsolatot torzította el. Gyermeki bizalom helyett félelmet ébresztett; ez pedig egyrészt kétségbeesést, másrészt forradalmi lázadást sugalmaz. A "vádlott" lélek olyan nagy bajban van, hogy igazában csak magával képes törődni: önzővé lesz, ami kioltja a szeretetet. Következésképpen lehetetlenné válik a személyiség megvalósulása: nem képes igazán önmagát odaadni a szeretet áldozataként. Ez a magáramaradottság a kárhozat lényege. Végül kudarcot vall az emberi életnek az a törekvése is, hogy megdicsőítse, kinyilvánítsa belső valóságát a külső világban. Ez a kudarc végérvényesen a halál teljes megszégyenülésében, az ítéletben következik be. Borzalmas sebek ezek, amelyektől szenved az ember és egész világa.

Az oltáriszentség erővonalai pontosan ezekre a halálos sebekre irányulnak, hogy orvosolják azokat a gyökeresen újjáteremtett emberben.

55