Szolgálat 78. (1988)
Tanulmányok - Kereszty Rókus: Megváltásunk Krisztusban
Ugyanakkor a kereszten tudja meg a világ, hogy határtalanul szereti az Atyát, és amint az Atya meghagyta, úgy cselekedett (Jn 14,31). Önmagával is a kereszten kerül a legnagyobb ellentétbe az Isten Fia: annak, aki maga az "Élet", meg kell ízlelnie a halált. Vizsgáljuk meg ezt részletesebben. Amint láttuk, a bűnben az ember önmagát mint abszolútumot állítja szembe Istennel, saját igazi természetével és embertársaival. A testi halál folyamata azonban megtapasztaltatja vele, hogy önmaga abszolutizálása "abszolút" becsapás. Hiszen a halálban az ember mint egész "széthull", csak létének magja és alapja, a lélek él tovább. Azonban a test nem egyszerűen a lélek "ruhája", vagy porhüvelye; a test és lélek egyetlen összetett valóságot alkot. Ezért teste halálát az ember nem úgy tapasztalja meg, mint valami rajta kívülálló elem leválását, hanem mint önmaga megszűnését. Jóllehet a lélek nem semmisülhet meg, de éppen a belőle fakadó öntudatán keresztül éli meg embervolta széthullását. Ez az élmény, az ön megsemmisülés megtapasztalása vezetheti el az embert arra, hogy fölismerje és elfogadja igazi valóságát: nem Isten, hanem létében függő teremtmény. A bűnös ember azonban, amikor a halállal szembesül, önmagától nem képes jól felhasználni ezt a fölismerést. Vagy föllázad emberi valóságának széthullása miatt, vagy pedig megtagadja saját szellemi természetét és a halált úgy akarja fölfogni mint a tudat, s ezzel együtt minden felelősség békés és maradéktalan megszűnését. "Én minden alól fölmentem magam és nem lesz utolsó ítélet" - állítja a bűntudattól menekülő József Attila. Ebben az összefüggésben talán jobban megértjük Jézus utolsó szavait: "Atyám, a Te kezedbe ajánlom lelkemet" (Lk 23,45). A halállal, önmaga megsemmisülésével szembenézve, Atyjára bízza önmagát. Nem lázad, nem is kér semmit, csak bízik. Ebben a bizalomban - egészen a megsemmisüléssel való találkozásig - elfogadja teremtmény voltát. Milyen csodálatos, hogy egyedül az Isten Fia tudta egészen tisztán megélni teremtmény voltunk elfogadását. Nem ragaszkodik életéhez, hanem Atyja kezébe teszi le. Paradox módon, Jézus éppen azzal "fordítja le" a "test", vagyis a bukott emberi természet nyelvére örök istenfiúságát, hogy a halálig menően elfogadja teremtmény voltát. Öröktől fogva Atyjától kapja isteni létét és egyetlen örök szeretetaktusban adja vissza neki önmagát. A megtestesült Fiú a kereszten fejezi be, teszi visszavonhatatlanná az egész emberi életét átfogó cselekvés-sorozatot, amellyel "részletekben", a szeretetből való engedelmesség és függés gyakorlásával adta oda önmagát Atyjának. így lesz Jézus a kereszten egészen Istennek szentelt áldozattá, eukarisztiává. A Fiú szeretetből való áldozatára nem maradhatotttel az Atya válasza: feltámasztja a Fiút testben, emberségében. Nem hagyhatta, hogy Jézus teste a sírban rothadást lásson (ApCsel 2,24-27). S ez a föltámadt test, bár számunkra láthatatlan és csak a hitben érhető el, nem távozik el 50
