Szolgálat 78. (1988)

Tanulmányok - Kereszty Rókus: Megváltásunk Krisztusban

keresi a saját dicsőségét, azaz saját nagyságát, hanem imájának középpontja az, hogy mindenki megismerje és dicsőítse az Atya jóságát és szentségét, s eljöjjön Atyja Országa (Mt 6,9-10). Minden szava, sőt egész emberi egzisztenciája az Atyát nyilvánítja ki. Emberi élete nem más, mint állandó engedelmesség: időben Kiterjedt egzisztenciájának fokozatos alávetése az Atya akaratának egészen a kereszthalálig. János evangéliumában így foglalja össze küldetését: Tanításom nem az enyém, hanem azé, aki küldött. Mindaz, aki az ő akaratát akarja véghezvinni, felismeri a tanítást, vajon Istentől való, vagy pedig én csak magamtól szólok. Aki magától szól, saját dicsőségét keresi. Aki azonban annak dicsőségét keresi, aki küldte, az igazmondó és nincs benne hamisság" (7,16-18).

Jézus átéli a bűn következményeinek másik dimenzióját, az emberekkel való ellentétet is. Nem azért jött, mint minden bűnös, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon. Azért jött, hogy "megkeresse, ami elveszett" (Lk 19,10), s közvetítse a bűnösnek Atyja életadó szeretetét. S mégis, vagy helyesebben: ezért az igazi szeretetéért az emberek félreértik és kitagadják maguk közül. Nyilvános működése emiatt válik egyre fokozódó drámai konfliktussá. A farizeusok elhatározzák, hogy megölik, mivel nem tudják elviselni a bűnösök iránti szeretetét. A szaddu-ceusok ellene fordulnak, mert féltik tőle hatalmukat. Még a tanítványainak a hite is olyan kezdetleges, hogy elfogatásakor szétfutnak; Péter megtagadja, Júdás elárulja. A tömeg, amely a Jeruzsálembe való ünne-pélyes bevonuláskor még lelkesedett érte, akkor fordul ellene, amikor csalódik várakozásában: Hogyan állíthatná helyre a dávidi királyságot az elfogott és kigúnyolt Názáreti? Jézus azzal vállalja tehát a legszorosabb sorsközösséget a bűnössel, hogy szeretete miatt kívül reked az emberek közösségén, és konkrét emberi bűnök célpontja lesz. Testében, fizikai és érzelmi szenvedésében összehasonlíthatatlanul mélyebben tapasztalja meg minden emberi bűn rossz voltát, mint maga a bűnös, aki szándékosan elnyomja bűntudatát, mikor a bűnt elhatározza.

A megtestesülés révén az Isten Fia bizonyos értelemben önmagával is ellentétbe kerül, amennyiben "kiüresíti önmagát": irántunk való szeretetből lemond az Atyával egyenlő dicsőségéről és felveszi a szolga alakját. Ez nem színjátszás, nem szerepalakítás. Az Isten Fia valóban szegény lesz, valóban azonosul a véges, halandó, a bűn súlya alatt vergődő emberi egzisztenciával. Ugyanakkor azonban a megtestesülés szöges ellentéte a bűnös önkiüresedésének, aki saját bűne következményeként jut el ahhoz, hogy önmaga semmiségét megélje.

A hármas meghasonlás állapota a Jézus halálában éri el csúcspontját. Éppen ezért Jézus Atyja és irántunk való szeretete is a halálban fejeződik ki végérvényes tökéletességgel, az élő emberiség soraiból való kitaszítottsága a kereszten válik véglegessé. Itt tapasztalja meg testében a legélesebben az emberiség bűneit, de itt azonosul legtökéletesebben a bűnösökkel, amikor szeretetből közbenjár értük (Lk 23,34). A bűnössel együtt, a bűnös halálát szenvedve, a kereszten kerül legtávolabbra Atyjától.

49