Szolgálat 78. (1988)

Tanulmányok - Héjja Gyula: Bűnös emberiség - megváltott emberiség

öltsétek föl az újat"; megérteti, hogy Isten irgalmas szeretetéből ugyan már új teremtménnyé lettünk, és új életre támadtunk, mégis egész életre kiterjedő küzdelem vár ránk. Meg kell vívnunk a hit és remény harcát a sötétség hatalmával, a régi ember földhöz tapadt evilági önteltségével, és ellenállva "a sátán csclvetéseinek" több fronton kell küzdenünk (vö. Ef 6,10-12). Sok szöveget lehetne idézni Szent Pál leveleiből, hogy élethű képet fessünk a keresztény élet küzdőteréről, annak minden színárnyalatáról. Megtörténhet, hogy az apostol által nehéz színekkel festett világkép döbbenetes realizmusa és saját tapasztalatunk mélyen megrendíti lelkünket, és alig pislákoló hitünk lángját szinte elfojtja. De az is előfordulhat, hogy a sötétség kontrasztjaként az élő hit fénye árasztja el bensőnket, és megérteti velünk, amit Szent János olyan felülmúlhatatlan tömörséggel fejezett ki: "A világosság fénylik a sötétségben, a sötétség azonban nem nyelte el" (Jn 1,5; Farkasfalvy Dénes fordítása, Testté vált Szó, 44.o.).

Minden keresztény élete Krisztusra épül, benne, mint alapkőben válik szilárddá. Benne, az Úr szenvedő szolgájában, az ő munkaruháját viselve, és alázatossága szürke poros útján járva, edződik hozzá a Krisztus-követés életstílusához, a "miles Christi" fegyelmezett és mindent, még önmagát is feláldozni kész "esztelen" bölcsességéhez. Minden keresztény élete vándorlás a pusztában, mert a Jézusban beteljesedett megváltás nem csinált földünkből Edenkertet, nem fakasztott mindenfajta szennyből, terhes talajunkból pusztán életet adó, tiszta csillogású forrásvizet.A Golgota tornyos gomolyfelhői ma is velünk vannak, és mint megannyi lezárt redőny, leszűkítik látókörünket. Új életünk színtere az a bűntől sebzett világ, ahol továbbra is harcok dúlnak az első Ádám ivadéka és Krisztus tábora között. A szántóföld, amelybe az Emberfia jó magot vet, az ellenség, a sátán pedig a rosszat veti, Isten országának és Jézus vándor Egyházának örök szimbóluma. Amikor szárba szökött és kalászt hányt a vetés, és az aranykalászos búzatáblában a konkoly is felütötte a fejét, felháborodottan mentek a szolgák a gazdához, hogy megkérdezzék: "Akarod, hogy elmenjünk és kigyomláljuk? Nem - válaszolta -, nehogy a konkolyt gyomlálva vele együtt a búzát is kitépjétek. Hagyjátok, hadd nőjön mind a kettő az aratásig" (Mt 13,29-30). Jézus tanítványai - úgy látszik - másként képzelték el az Isten országát. Nem tudták fölfogni a példabeszéd angyali realizmusát. Jézus válasza azonban kijózanította őket: "...Ahogy a konkolyt összeszedve és tűzre vetve elégetik, úgy lesz a világ végén is. Az Emberfia elküldi angyalait, hogy szedjenek össze országában minden botrányt és törvényszegőt" (Mt 13,40-41).

Keresztény életünk rejtett, szívünkbe ültetett magja a szülője minden Isten felé lendülő törekvésünknek. De cserépedényben hordjuk Isten nekünk adott kegyelmét, mert továbbra is bennünk lappang az eredeti bűn okozta sérült természet, az első Ádám kísérteties árnyéka. Életünk vándorútja pedig Jézus keresztútja. Megváltásunk Jézusban nem helyezett bennünket vissza a paradicsomi élet tiszta, idillikus környezetébe. Mégis gyökerében megváltozott minden, mert Jézus föltámadásának

14