Szolgálat 77. (1988)

Tanulmányok - Sólyomváry Ilona: „Ki tudja szeretetét mindig megfelelő szavakba önteni?“

nyilvánvalóvá, s csak kudarcok és vereségek árán valósul meg. Az Egyház történelmén végighúzódik ez a küzdelem és az evilág szerinti vereség: gondoljunk a katakombák évszázadaira, a korakereszténység remetéire a pusztában! A kép: a jó, vagyis az Isten harca a gonosz ellen, s az égi király, Krisztus kiszabadítja az emberiséget a gonosz uralmából, végigkíséri a századokat. Jól láthatjuk ezt a középkori művészetben és a misztikusok himnuszaiban. Ez a küzdelem ma sem szűnt meg, csak a körülmények változtak. Ma nem lovagok és hősök harcolnak az igazságért, hanem például az iszákos pap, G. Greene regényében, aki minden gyarlósága ellenére az isteni hatalom és dicsőség jelévé válik. S ezt látva, vajon nem inog meg bennünk a heroizmusról, a mártírok hősiességéről alkotott fogalmunk? Nem. A modern kor tünete, hogy gyakran a legyőzött győzhetetlent tisztelhetjük leborulva, mi, keresztények.

Most a naplójából, a Nocturnenből ragadok ki néhány gondolatot:

— Maurice Rostand, Der Mann den sein Gewissen trieb (Ember, akit űz a lelkiismerete) című háborúellenes drámája olvasásakor jegyezte fel: „A háborúellenesség már béke? Nem szükséges a békéhez sokkal több, mint szembefordulás a háborúval és annak borzalmaival? Mindjobban felismerem, hogy csak, és egyedül csak Isten tud békét adni, békét és megbocsátást. Békességet teremteni, azt megtartani és abban élni az élet minden területén: annyi, mint megtérni.“

— Az 1947—48-as csehszlovákiai események hatására írta: „Ma nem szabad a szeretet leggyengédebb állásából egy lépésnyit se feladni. Nem szabad engedni, hogy a szeretet legzsengébb hajtása elhervadjon. Nem szabad engedni, hogy életünkben a gyűlölet és a bosszú eluralkodjon. Még akkor sem, ha az jogos. Nem tehetjük, mert ma a világ, az egész emberiség, teljes erejének a bevetésével, az egzisztencia harcát vívja. Ebben dől el, hogy a szeretet vagy a gyűlölet, a jóság vagy az „igazságos“ gyűlölet, az „igazságos“ megtorlás kerekedik-e felül. A gyűlölet — bizonyos fokig mindig „igazságos“, akkor is, ha igazságtalanság a következménye. A bosszúnak meg egyenesen lényege, hogy reális alapja van. De hová jutnánk, ha ezektől az érzésektől hagynánk vezettetni magunkat?“

Ida Friderike behatóan foglalkozott a szentek életével. Nyomtatásban megjelent műveinek több mint egyharmada különböző korok szentjeinek az életét festi meg.

Az Egyház iránt érzett felelősségérzetét és mélységes szeretetét nem választhatta el a szentek iránt érzett vonzalmától. Ha elgondolkodunk Bernanos szavain: „A mi Egyházunk a szentek egyháza“, akkor egységes képpé állnak össze Ida Friderike életének mozaikkövei. A két érzés kölcsönhatásban van egymással: a szentekkel való beható foglalkozás erősítette az Egyház iránti szeretetét, s minél behatóbban foglalkozott az Egyházat érintő kérdésekkel, annál élethűbb és letisztultabb, a kor igényeinek megfelelő életrajzok kerültek ki a tollából.

55