Szolgálat 77. (1988)
Tanulmányok - Sólyomváry Ilona: „Ki tudja szeretetét mindig megfelelő szavakba önteni?“
Újdonság volt életrajzaiban az, hogy minden áron és minden körülmény közepette törekedett az igazság kimondására, a szentek valódi arcának megmutatására. Kerülte a romantikus, a valóságnak nem mindig megfelelő jámbor legendákat. írásait alaposan előkészítette, felhasználva a rendelkezésre álló legújabb forrásokat. Az igazsághoz való feltétlen ragaszkodása azonban soha nem csapott át érzéketlenségbe. Annál sokkal finomabb érzésű volt! Többször előfordult, hogy valamelyik könyve (pl. Lisieux-i Szent Teréz életének 2. kiadása) nagy felháborodást váltott ki jámbor olvasóiból, akik nem értették meg, vagy nem értékelték ezt az írói magatartást. Valószínűleg ezekre reflektálva írta: „Mindig arról beszélünk, hogy a szentek ugyanolyan hús-vér emberek voltak, mint te vagy én. De jaj annak, aki ezt komolyan veszi, és — ne adj Isten! — valamelyik hősén be is mutatja!“ Óriási érdeme az, hogy abban a korban foglalkozott az életrajzírással, amikor a teológusok elhanyagolták ezt a területet, s csak a XIX. századi merev vagy kenetteljes, édeskés életrajzok álltak az érdeklődő olvasók rendelkezésére. Érdeme az is, hogy egészen újszerű és eredeti módon alkalmazta a pszichológiai ismereteket a hagiográfiában. Ez által váltak élővé és a mai ember számára is vonzóvá szent alakjai. Nem kerülte meg azokat a kérdéseket és problémákat, amelyekkel életükben a szenteknek is meg kellett birkózniuk: „Életük folyamán a dicsőség és nyomorúság különleges keverékei voltak a szentek“ — volt alapvető hitvallása ebben a kérdésben. A realizmus és a pszichológia szempontjainak az érvényesítése mellett soha sem tévesztette szem elől azt a végső igazságot sem, hogy a szentek élete — a természetes kereteket áttörve — a természetfölöttibe nyúlik. S ezzel zárul a kör. A transzcendencia, a csoda útja visszavezet oda, ahonnan elindult: az Egyházhoz, amely szintén misztérium! Ida Friderike egyéniség volt. Egyéni utakat járt, a jelenségeket minden látószögből megvizsgálta, s mások álláspontját is megpróbálta megérteni, de a megismert igazságból soha egy jottányit sem engedett. Felmerült személyével szemben a vád, hogy az ifjúkori harcos teológusból idős korára konzervatív szakíró lett. Akik így vélekednek felőle, azok elfelejtik, hogy mennyit változott a világ éppen ebben az utóbbi 30—40 esztendőben: nem Ida Friderike változtatta meg az elveit, hanem a világ fordult meg 180 fokos szögben. Ő modern katolikus volt és maradt, aki a hivatalos ökumenikus nyitás előtt is nyíltan vallotta, hogy élete során tanult az „eretnekektől“. Legszűkebb baráti köréhez mindvégig több nem katolikus keresztény is tartozott. Bátornak s következetesnek bizonyult élete utolsó éveiben is, mert lándzsát tört a (helyes) tradíció, a hűség, a maradandó értékek védelmében, mégpedig egy olyan korban, amikor a hűséget nem írták csupa nagybetűvel, s a nagy újítási lázban egyesek mindent, ami régi, eldobandó szemétnek tekintettek. Ida Friderike azt tette, amit Szent Pál tanácsolt: „Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg“ 56
