Szolgálat 76. (1987)
Tanulmányok - Németh József: A tanítványok Jézus iskolájában
Péter a mennyei Atya sugallatára tett vallomást Jézus isteni mivoltáról, de a Sátán befolyása alá került, midőn mesterét más útra akarta csalogatni. A megújuláshoz, a megváltáshoz c s a k a szenvedés útja vezet; minden más út Istentől való eltévelyedés, árulás, csalás, szemfényvesztés, még ha tetszetős köntösben is jelenik meg. A Sátán nem csábító, romboló ellenségként lép fel a tanítvánnyal szemben, hanem mint emberi jóakaró, figyelmes, gyengéd barát. „Erre Péter félrevonta és elkezdett vele komolyan beszélni, hogy ilyesmit ne csináljon“ — fordíthatnánk az eredeti görög szöveget. A tanítványokat, kiképzésük kezdetétől nemcsak Jézus, hanem a Sátán is megpróbálja befolyásolni. Mindnyájan sátánokká lennének, ha engednék magukat őáltala vezetni. Ez ugyanúgy vonatkozik az Isten országának kezdetére, mint lassú kibontakozására az egyház életében. S nemcsak az árulók magatartásában nyilvánulhat meg, hanem a jó és hű tanítványok végzete is lehet. Ezért olyan kemény Jézus reakciója. Az Isten országa csak akkor növekedhet, ha a tanítvány munkája mentes minden olyan befolyástól, mely pusztán emberi szempontokat vesz számításba. Márk öt kemény leckében magyarázza tovább a tanítványok első osztályának tananyagát. Ezeknél már a nép is jelen van. A tanítványt Jézus a népből és a népért hívta meg (Zsid 5,1-4). A jövendő tanítónak nem szabad tehát a néptől elszakadnia. Vegyük az öt lecke közül a két elsőt. a) „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát...“ (Mk 8,34). Pál az Apostolok Cselekedeteiben (20,18-24) körvonalazza, mit jelent az önmegtagadás: egész mivoltunkat, egzisztenciánkat Isten szava rendelkezésére kell bocsátanunk; ennek szolgálni mindenféle megpróbáltatás közepette; időt áldozni; semmit meg nem tagadni, ami a felebarát igazi javát szolgálja, sőt saját életünket is kevésre becsülni, ha tanúságot kell tennünk az evangéliumról. Az ilyen feladatot csak az teljesítheti, akinek élete középpontjába felebarátjának a személye került, aki nélkül nem élhet tovább. „Ne úgy legyen, ahogy én akorom, hanem ahogyan te“ — imádkozta Jézus (Mk 14,36; vö. Róm 14,7; 2Kor 5,15; Gál 2,20). Loyolai Szent Ignác fogalmazásában: „Mindent Isten nagyobb dicsőségére és a lelkek javára!“ „Vegye fel keresztjét és kövessen“ — olvassuk a lecke folytatását. Minél magasabb az „életszínvonal“, az ember annál hajlamosabb arra, hogy még többet szerezzen. Közben kihalnak emberi kapcsolatai. Csak az önmegtagadás, az Isten országáért végzett munka birkózik meg ezekkel a nehézségekkel, mert a keresztben az önfeláldozó szeretettel együtt már jelen van a húsvéti feltámadás is. b) „Aki meg akarja menteni az életét, elveszíti, aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét“ (vö. Mt 8,35-36; Lk 17,33; Jn 12,25). „Megmenteni“ azt jelenti, hogy saját magának tartalékolni, a másikért semmit sem kockáztatni? Nem. Az, aki szeret, tudja, hogy ha megnyílik a másiknak, védtelen, sebezhető lesz; az önmagáért élő viszont szükségképpen elhal, mert az emberi élet nem önmagáért van. Találóan írja Babits A lírikus epilógjában: „Vak dióként dióban zárva lenni s törésre várni, be megundorodtam.“ 8
