Szolgálat 76. (1987)

Eszmék és események - Meg akarsz gyógyulni? (Roger Etchegaray)

Jeruzsálem és Lourdes minden csodafürdője, a nyomornak illetve a reménységnek megszámlálhatatlan csodája mind semmi a szív csodái, a lélek átalakulása mellett, amelyet megtérésnek nevezünk.

„Cseréljétek ki szíveteket, higgyetek az örömhírnek! Változtassátok meg életeteket, higgyetek Istenben, aki szeret titeket!“

A megtérés tehát ilyen egyszerű dolog. Elég, ha hisszük, hogy Isten szeret... Az igazat megvallva azonban könnyebben hallgatunk a rossz, mint a jó hírekre. „Túl szép ahhoz, hogy elhiggyem“ — ismételi a sérült vagy fásult ember. A bűnös ember pedig még nehezebben tudja elképzelni, hogy Isten, mivel szeret, megbocsát: az irgalmas szeretet, Isten „javíthatatlan“ jósága meghaladja minden elképzelésünket.

Isten türelme kiterjed egész életünkre. Miért várjuk mégis, főleg ma, az ő megbocsátó irgalmát? A „ma“ ugyanis az üdvtörténet mestere, minden megtérés kulcsa. Lourdes ma, mint evangéliumi talaj, felfedezteti velünk — mintegy hegycsúcsról — Isten irgalmának örök havasait.

„Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban“ (Mk 1,15). Keresztelő Szent János szavait fogadjuk ott, ahol megszülettek: a sivatag mezítelenségében és keménységében. Gyakran mondják, hogy korunk embere elvesztette a bűnnel szembeni érzékét. Tagadhatatlan: a modern ember sokkal inkább mentegeti mintsem vádolja magát. Pedig mindannyiunknak éppen annyira szüksége van a megbocsátásra mint a kenyérre. Isten megbocsátása azonban egészen más, mint a bírósági felmentő ítélet, a feledés, az idő kiuzsorázása vagy az engedékeny elnézés. Az ő megbocsátása termékenyen teremtő: lényünknek azt a rétegét érinti, amely még nem kezdődött meg, amely eljövendő lehetőségünk.

Spanyol közmondás szerint: „Ki veheti el tőlem azokat a táncokat, amelyeket jártam?“ S íme, Krisztus újra életünk első lépéseinek frisseségével és lendületével ajándékozhat meg minket. Hitünk legigazibb próbája az, ha elismerjük, hogy nyomorúságos életünk repedései sem jelentenek akadályt Istennek, s tetőtől talpig újjá teremthet bennünket. „Mondom nektek, éppen így nagyobb öröm lesz a mennyek országában egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, akinek nincs szüksége rá, hogy megtérjen“ (Lk 15,7). Ebben az összefüggésben értjük meg az imát, amellyel régebben a pap elé térdelt a hívő: „Áldjon meg atyám, mert vétkeztem.“ Nem azt mondja, hogy „vétkeim ellenére“, hanem „mert vétkeztem“.

Isten megvallása és bűneink bevallása tehát együtt jár, egymásba illeszkedik. Szent Ágoston, aki jártas volt a „vallomások"-ban, erőteljesen fejezte ki ezt: „Ahhoz, hogy Istent dicsérjed, vádold magadat: az ő öröme ugyanis az, hogy megbocsásson neked. Miért? Mert annál hálásabban gratulálunk az orvosnak, minél reménytelenebb volt a beteg állapota“ (In Ps 94). Bűneink megvallása tehát sokkal több, mint azok jámbor és kendőző elsorolása: nyomorúságunkat hirdetjük és Isten hűséges irgalmát ünnepeljük. Részesedünk Krisztus szenvedésében, naponta harcosként járjuk végig a kereszt útját, mert ezt semmiféle térkép-tanulmányozás nem helyettesítheti.

A megtérés tehát kiengesztelődés Istennel és felebarátainkkal, de saját magunkkal is. Ez utóbbira nemigen gondolunk. Eléggé elmélyültünk a paran85